Wasteland - novella

Wasteland

Furán működik az idő. Néha csigalassúsággal araszol, de mikor még többet óhajtanánk belőle, akkor csak úgy száguld. Rohan, nem vár semmire, és nem érdekli, hogy mi ezt nem szeretnénk.

1916 novemberében az idő lassan vánszorgott. A napok végeláthatatlanul követték egymást, eredménytelenül. A háború folyamatosan dúlt az antant és a hármas szövetség között, de nem jutottak dűlőre. Családok ezrei veszítették el a férfi rokonaikat, akik hazájukért harcoltak, szörnyű körülmények között. Az időjárás sem kedvezett a katonáknak, az eső napok óta zuhogott, elképzelni is borzasztó, miket élhetnek át a lövészárkokban szenvedve.

Liesel, aki akkoriban Németország vidéki részén lakott gyerekeivel, nehezen élte meg ezeket a hónapokat. Elvesztette férjét, akit elsők között soroztak be a harcba, már lassan két esztendeje. A feleségnek rengeteg dolga akadt a ház és gyerekei körül, amivel ugyan elterelte a figyelmét, de este, amikor magára maradt, újra és újra szerelme, Max körül forogtak a gondolatai. Már majdnem nyolc éve voltak házasok, mégis akárhányszor rá gondolt, gyomra görcsbe rándult, és akaratlanul is a szíve ki akart törni mellkasából. Két év. Ennyi ideje nem találkozott vele, csupán csak néha egy-egy rövid kis levelet válthattak egymással, melyek utóbbi időkben egyre ritkábbakká váltak. A gyerekek, Haldisa és Rosa még annyira fiatalok voltak, hogy nem tudták felfogni, hol is van édesapjuk.

Kint már besötétedett, az idő hidegre fordult. Anne lefektette a gyerekeket, megcsókolta az arcukat, majd ő is nyugovóra tért. A szobába érve ösztönösen az jutott eszébe, milyen jó is lenne ha még egyszer utoljára együtt hajthatná álomra a fejét férjével. Álmodozva érintette meg gyűrűsujján lévő egyszerű, mégis gyönyörű eljegyzései gyűrűjét. Mosolyogva, könnyekkel a szemébe gondolt vissza arra az emlékre, amikor a szeretett személy megkérte a lány kezét.

∞

Liesel 15 éves lehetett mikor megismerték egymást. Aznap elég nyugodt nap volt, az időjárást illetően, de semmit sem lehetett előre kiszámolni. A lány mégis szomorú, bánatos volt. Szülei elég szigorúan nevelték a lányt, nagyon fontosnak tartották, hogy az iskolában kitűnően teljesítsen. Anne azonban nem az a fajta lány volt, akit leköt a tanulás. Mindig a pillanatnak élt, mindent ki szeretett volna próbálni, eleven gyerek volt. Ezért történt, hogy a értesítőkönyvben, amit a szülei ma kaptak meg, volt egy pár nem fényes jegy. Ahogy várható volt, mérgesek lettek, és bevezettek egy pár nem éppen kedvező szabályt. Liesel karanténba zárva érezte magát. Soha, semmikor nem mehetett oda, ahova kívánt volna. Nem barátkozhatott akárkivel, meg volt szabva, mikor mit csinálhat, hova mehetett. Nem érezte egésznek magát.

Ebéd után úgy döntött el megy kiszellőztetni a fejét egy sétával. Édesanyja nem akarta egyedül elbocsájtani a lányát, ragaszkodott hozzá, hogy az egyik szobalány vele tartson, de végül Liesel meggyőzte az ellentettjéről. Sokáig bolyongott fel-alá az utcákat róva, mikor hirtelen valami ráesett a fejére. Felnézett az égre, amelyen borongós esőfelhők sorakoztak, mutatva, hogy egy kiadós vihar van készülőben. Egyre nagyobb cseppekben esett, ami kifejezetten tetszett a lánynak. Mindig is szerette nézni az ablakán lehulló cseppeket, melyek elszabadulva, zökkenőmentesen folytak lefelé egészen a párkányig. Jó érzés volt azt gondolni, hogy ő is arra megy, amerre akar, azt tesz, amit csak szeretne.

Nem akaródzott hazamenni, az sem érdekelte ha elázik. Leült a legközelebbi padra, elegáns szoknyája az esőtől elázott, és maszatos lett. Lábát keresztbe tette, topánkáját belepte a víz. Kistáskáját maga mellé helyezve meredt a távolba. Egész életében arra vágyott, hogy megtalálja az igaz szerelmet, és végre boldogan élhesse élete további részét, akadálytalanul, szabályok nélkül.