Sam ült az ágyon és letörölte az arcára száradt könnycseppeket. Kezdte megszokni, hogy ilyet mondott neki az apja, de még mindig fájt. "Néha azt kívánom, bár meg se születtél volna!" Egy tíz éves gyereknek miért kell ezt naponta többször is elmondani? Nem mintha nem lenne amúgy is egy idegroncs teljesen... Áh, dehogy! Tegyen rá még egy lapáttal a családfő. Tudta, hogy apja sosem fogja neki megbocsátani anyjuk halálát, de ő erről nem tehetett. Így csak ült és sírt. Szájára tapasztotta a párnáját, hogy ne ébressze fel Dean-t. Most értek haza egy vadászatról és fáradtak voltak. Szinte azonnal kidőltek. Persze előtte még John a fejéhez vágta, hogy semmire se jó, és bár ne lenne a világon. Lehet, hogy a holnapi nap jobb lesz. Ebben bízott minden alkalommal.
Nem is gondolta volna akkoriban, hogy egy angyal ül mellette és éppen a szíve szakad meg, hogy nem tud segíteni neki. Hatalmas, arany tollakkal borított szárnyait kiterjesztette, ezzel az egész szobát eltakarva a fiú elől. Közelebb húzódott hozzá, átölelte a törékeny emberi testet és a fiú számára nem hallható szavakkal próbálta nyugtatni.
- Semmi gond, Sam. - Simított végig óvatosan a haján. - Én mindig itt leszek neked.
Aznap éjjel Sam Winchester nyugodtan aludt.
