Akarat

Nem!

A karmai a vállamat kaparásszák a ruhán keresztül, mohón az arcomnak dörgöli a fejét, sérti a bőröm, fél mancsa a mellemen pihen, érzem, ahogy a fogai megérintik az államat, végigborzongok, mert félek; kicsi és erős a teste, és nagyon-nagyon meleg. Pici, nyílhegyben végződő farka a bal karomat szorítja, mint egy különös ékszer, kicsit fáj már, de nem számít. Füstillata van, forró, kedves, heves és rémisztő.

Az enyém. Én pedig az övé. És méltónak kell lennem.

Kényszeredett mosoly ül az arcomon, erőből, akaratból próbálom szeretni, nem csak fesztelennek tűnni, mikor végigsimítom a hátát, hanem annak is lenni. Közben minden izmom és inam merev, az arcomon lévő mosoly hamis, a szemem pedig csillog. Ez az egy igaz. Villog benne az elmondhatatlan, ideges félelem. Senki nem látja.

Apám azt mondja, szépek vagyunk. Arra gondolok, hogy szépnek tűnhetek, igen, a hihetetlenül csicsás, villogó, gyöngyökkel, csipkével, hímzéssel díszített sötét ruhában, ahogy a hajam teljesen természetellenessé és elbűvölővé lett művelve, és a kezemen azzal a lénnyel.

A testemhez szorul, de én érzem, hogy a foga nincs az állkapcsa mögött, az izmai hullámzanak, de legalább olyan feszesek, mint az enyémek és a pikkelyei forrók, egyre forróbbak. A szárnya nincs leengedve. Nem érzek kapcsot. Nem érzek semmit, csak emlékezem.

A tanítóm szavaira. Hogy ha elfogad, minden rendben lesz. Hogy ha így van, védelmezni fog. Hogy a jeleket kell figyelnem, nem szabad félnem, mert méltatlannak fog érezni.

A jelek...

Túl meleg. Éget. Még bírom, próbálom rendezni a gondolataim.

Ha lehunyja a szemét, az enyém. Nem látom a fejét, a nyakamba fúrja, nem lehetek biztos.

Próbálok lélegezni. Mélyen. Lassan.

Lehetetlen. Fáj.

Ha összezárja a szárnyait, elfogadott. De az övé nyitva van. Érzi, hogy félek. Nem akar engem.

És most én sem akarom már őt.

A lélegzetem elakad, összerándulok, fel sem fogom, mi történik, de felsikkantok, amikor hirtelen égett hús szagát érzem. A fájdalom csak akkor jut el hozzám.

A kezemet messzire nyújtom magamtól, már görnyedve, de végre tudatosan, nyugodtabban, mint addig, hogy ne érjen az arcomhoz. A fájdalom és a harc kényszerít, hogy lehiggadjak. Nem tudom, hogyan folytatnám, ha anyám nem lépne oda és nem ragadná meg őt, nem tépné le a kezemről.

- Menj be! – emeli fel apám a hangját, de még egy pillanatig nem mozdulok, ezért ismétli meg. – Menj!

Reszket a kezem kissé, amikor lenyomom a hátam mögötti sötét ajtó kilincsét és átsiklok rajta sebesen, majd azonnal bevágom magam után.

És rögtön vissza akarok menni. Tudom, hogy nem bánt mást rajtam kívül. Az én akaratomnak akartuk kitenni. Magamhoz szorítom a bal karom és próbálok semmire sem gondolni. A szívem sebesen ver, mély levegőt veszek, de nem segít. Állok az ajtó előtt és hihetetlen vágyat érzek, hogy visszamenjek. Hiába fáj még az égett karom, hiába irtózatos ránéznem, hiába tudom, hogy én nem vagyok kész erre.

Korábban kellett volna rájönnöm, nem most. Tudatosítanom magamban, hogy egy nemes nem harcos, egy leány nem férfi, én nem vagyok az, aki szeretnék. Nem szabadott volna ebbe mindenkit belevinnem, nem szabadott volna visszaélnem a jogommal, elvenni, ami más kezében csoda lehetne. Nem szabadott volna kihívnom őt, én pedig mégis megtettem, mert... mert akartam. Mert amit én akarok, azt megveszik nekem; amit én akarok, azt elkészíttetik, rendeletbe adják, megkerestetik.

Csak azt akarom, hogy anya bejöjjön. Csak azt akarom, hogy ne kelljen gondolkodnom, mint egy felnőttnek kell, hogy újra kislány lehessek a karjaiban, hogy ne kelljen már éreznem a felelősséget, hogy... És akkor belép. A kezét bekötötték, a haja zilált kissé, az arca pedig bocsánatkérő, holott leplezni próbálja. Már ismerem ezt. Mégsem kérdem, miért.

- Jól vagy? – néz rám. Nem akarok hisztérikusnak tűnni, mégis annak érzem magam, amikor megrázom a fejem. Lassan lép hozzám, talán megszokásból, tekintélyből, de talán csak azért, hogy ne okozzon fájdalmat, és átölel. Végképp gyűlölném magam, ha sírnék. Végigsimítja a hajam, és a torkomban és szemem sarkában már ott bontogatja magát a zokogás, de az utolsó pillanatban rántom vissza magamat. Jobbommal erősen szorítom őt, amitől az ő karja is szorosabban körém fonódik, a fejemet a vállába fúrom, de erről csak a fogak érintése jut eszembe a tulajdon bőrömön. Végigfut rajtam egy ostoba borzongás, egy érezhető, látható gyöngeség. Örülök anyámnak. Hálás vagyok, amiért ott van, mégsem tud megnyugtatni. Vannak napok, amikor a legjobb szándék a legjobb embertől sem elég. Vannak napok, amikor a világ rossz irányba változik, vagy amikor csak kiderül, hogy nemrégiben így történt. Ez a nap ilyen. A születésem napja.

Valamiért nevetségesnek érzem, hogy még mindig nem sírok. Arra kell gondolnom, hogy miért is nem teszem, mikor tudom, hogy mostantól annyian fognak. Arra, hogy még mindig van képem játszani az erőset. Arra is, hogy ketten lesznek mostantól, akik nem engedhetik meg maguknak a könnyeket, még magukban sem, még akkor sem, ha senki sem hallja vagy sejti. Az egyik én leszek, mert sírni csak annak szabad, aki nem tehet a saját fájdalmáról, és csak annak, aki méltó a részvétre. A másik pedig az lesz, akié lett volna ez a fióka. Az, aki nevelte és kikeltette, hogy aztán egyszerűen nekem adja. Ő dacból nem fog sírni, mert arra gondol majd, hogy a könnyeket én érdemlem.

Tudom, hogy a sárkány élete megváltozik, ahogyan az enyém is. Tudom, hogy soha többet nem láthatjuk egymást, ha nem történik valami. És miért történne? Meg akart ölni. Figyelmeztettek rá, hogy megpróbálhatja, ha nem érez elegendőnek. De arról nem szóltak, hogy ez ennyire fáj; arról nem, hogy örökre a testemen viselhetem a nyomát. Uralni vagy elveszíteni: megmondták, én pedig félvállról vettem. Én uralni szoktam. Nekem nem mondanak nemet, most mégis... nem az államat súroló fogaiban, nem a feszült testében, nem a kitárt szárnyaiban, nem a pikkelyei forró tüzében.

Lassan apám is megérkezik, az arca komor, mint mindig, de először látom, hogy ilyen harag bujkál mögötte. A mozdulatai merevek, sokáig nem szól, ajkát összeszorítja, látszik rajta, amivel tökéletesen tisztában vagyok. Amit tettem, azt a saját felelősségének érzi. Annyi minden marad benne, mikor csak annyit mond: - Ezt az orvosnak is látnia kell. Mihamarabb.

- Nem akarok gyógyítót. – felelem. Senki nem tudja eltüntetni a sárkánytűz nyomát. Még a királyok orvosa sem.

A nap hátralévő fele mintha csak álom volna. Megkönnyíti, ha úgy gondolok rá, mintha felébredhetnék, és magam mögött hagyhatnám. Éhesen fekszem le, holott ugyanúgy vacsorához ültünk, mint mindig.

Az ágyban heverek, a sötét baldachin apró gyöngyei úgy csillognak a holdfényben, mintha csillagok volnának, kedves, fakó kis fények. Én pedig legszívesebben letépném őket, egyesével, eldobnám, kioltanám, sírva törném össze a múltam kedves emlékeinek rózsaablakát.

A sötét egyszerre riasztmeg - az arcomig húzom a takarót, mintha az páncél lehetne ellene - ésegyszerre ölel magához. Szorosan lehunyom a szemem, igyekszem érezni a dunyhasúlyát, mert... a vértnek súlya kell, hogy legyen; nekem pedig szükségem vanarra, hogy érezzem, a paplan sodronying a gyermekek képzelt szörnyetegeivelszemben.