Akarat

Valami elkezdődik

Ébredés után még egy hosszú pillanatig boldognak és könnyűnek érzem magam. Eddig tart rájönnöm, hogy mi történt. Eddig tart visszatérnem önmagamhoz. Rossz, hogy most ezt jelenti magamnak lenni.

Hihetetlen szerencsés vagyok, amiért ebbe a családba születtem, mert ez vesz rá, hogy kimásszak az ágyból, és felvegyem a felesleges dolgok fonalát, ami - tudom - végigvezet majd ezen a napon, és ha nem változik semmi, majd a következőn és azután következőn is.

A tükörbe nézek, és egy teljesen közönyös, teljesen megszokott arcot látok, olyat, amin semmi nem tükröződik abból, ami nehéz vagy fájdalmas. Csak azt teszem, amit minden reggel. Felöltöm a ruhámat, csak az után vagyok hajlandó behívni az öltöztetőnőt, hogy segítsen megkötni a hátán a szalagot, és hogy megfésülje a hajamat. Megkérdezem, hogy van. Sosem szoktam kérdezni. Nincs rá semmi okom, most valamiért mégis kicsúszik a számon. Meglepetten felel, azt mondja, minden rendben vele, de ez nem érdekes. Tudom. Valamiért mégis az.

Újra a tükörbe pillantok, hogy lássam az arcomat, mert tudom, hogy az ugyanolyan komor higgadtsággal néz majd vissza, mint eddig.

És tévedek. A nyakamon egy egészen kicsi, félkör alakú seb van. Igazából nem is seb, inkább karcolás. Vagy még az sem. Ahogy meglátom, a szám finoman megrezzen.

Kopogást hallok. Ez ment meg attól, hogy újra felelevenítsem a tegnapi nap eseményeit, de érzem, hogy bármelyik pillanatban rám törhetnek. Közlöm, hogy szabad, és azzal a lendülettel az ajtóhoz sétálok.

Egy férfi áll az a küszöbömön, és meghajol, amint megpillant. Nem ismerem személyesen, de tudom, hogy már láttam, legtöbbször ő áll a szobám ajtajában, amíg idebent tartózkodom. Most kissé zavartnak tűnik. Ez meglep. Nem az, hogy ezt érzi, hanem, hogy én meglátom rajta.

- Kisasszony, a tanítója - kezdi, mikor beléfojtom a szót.

- Elaludtam volna? Elkezdődtek az órák? - kérdem élesen, miközben azon gondolkozom, vajon ki felel kinek kettőnk közül. Én a tanáromnak vagy ő nekem. Mert ez utóbbi esetben

Ha a szavaimat szakítaná félbe, elbúcsúzhatna a jelenlegi pozíciójától, de a gondolataim áramlásába nincs betekintése. Ezért hallgatom meg, amit mond. Ezért nem intek némán, hogy menjen el.

- Nem, kisasszony. Bocsássa meg a korai zavarást. A tanítója értesült a minap történtekről, és ennek fényében kíván átadni önnek egy rendkívüli üzenetet. - A férfi lesüti fakókék szemét, majd hadarni kezd. - Tudom, hogy nem illene beleszólnom, de elnézést kell kérnem jómagam nem akarom

- Mit?

- Nem akarom zavarba ejteni a kisasszonyt. - halkan beszél, és kissé elönti a pír az arcát. Csak nagyon haloványan, mintha én képzelném.

Humortalanul felnevetek. - Miért, valaki igen?

A férfi nem felel, láthatóan fogalma sincs, miért kommunikálok vele, arról pedig végképp nem, mit illene mondania egy ilyen helyzetben. Inkább gyorsan legyintek.

- Bármi legyen is az, várhat, amíg kiválasztom az ékszereimet. - azzal már vissza is fordulok a sötét öltözőasztalkához, és óvatosan kényelembe helyezem magam a székemen fekvő meggyszín párnán. A ruhában, amelyet viselek, még az ücsörgés is egyfajta gyakorlatot és precizitást igényel. A mögöttem álló fiatal nőre pillantok a szemem sarkából, és fejem fölé emelem a láncos ékszert, amelyet olyan gyakran viselek, ami olyan gyakran csörög csendesen gyöngyös lógóival a fülem mellett. Ha másról nem is, ha az arcomról nem ismernek fel, erről kétségtelenül igen. Az apró láncszemek egyszerű íveket rajzolnak a homlokomra és a hajamba, alig érezhető, de megnyugtató súlyuk van együtt. A nő ujjai még igazítják az éket, kigubózzák az összekeveredett mintákat, amikor váratlanul káromkodást hallok, azután éles, sértődött kiáltást.