Tempora mutantur

Teste lángolt, érezte a köpenye alatt a gerince vonalán végig futó izzadtságot. Szégyenérzet, megalázottság és harag kavargott benne, ahogy egykori társára és testvérére pillantott. Malik csurom vér volt, bal karja pedig érzéketlenül lógott törzse mellett. A férfi sötét arca is verejtékben úszott, ám ő felfedezett rajta könnycsíkokat, ami némileg elégedettséggel töltötte el. Abban a néhány percben jobban gyűlölte őt, mint bárki mást, legszívesebben ráugrott volna, hogy kiszorítsa belőle az életet.

Az ő hibája, hogy meghalt a testvére és megsebesült. Ha hallgatott volna a felettesére, rá, Altaïrra, legyőzhették volna a Templomosokat. Volt már rosszabb helyzetben is. Abban pedig egészen biztos volt, hogy Robert de Sablé is az Ereklyét akarta. Végignézték volna, ahogy elviszi, majd visszajönnek Masyafba üres kézzel?

– Robert ellökött, az épület pedig beomlott. Nem tehettem semmit! – sziszegte Malik felé, aki a haragtól szuszogva nézett rá. Sötét tekintetében nem látott bocsánatot, nem látott benne semmit, csak őrületet.

– Azért, mert nem hallgattál rám! Ez mind elkerülhető lett volna, a testvérem pedig... – Még élne. Igen. De Kadar tudta jól, mire vállalkozik, mire vállalkoznak mind, amikor elkezdik a kiképzést. – Az arroganciád majdnem a győzelmünkbe került.

Al Mualim, a Mentoruk eddig nyugodtan figyelte kettejüket, erre azonban kérdőn a sebesült emberére pillantott. – Majdnem?

Malik ajkai egy pillanatra megrándultak az undortól, majd intett az eddig mögöttük álló két csuhás férfinak. Előhozták az árnyékból az Ereklyét, Altaïr pedig döbbenten nézte, ahogy az asztalhoz viszik. Mentoruk szinte bánatosan figyelte, majd visszanézett Malikra. A férfi az ájulás határán volt, nyilván rengeteg vért vesztett a hazaúton. Ahogy Altaïr elnézte, elszorította a könyöke felett a karját, de túl sok volt a vér a ruháján és a padlón.

– Lássátok el – szólt a két csuhásnak, akik azonnal felkarolták Malikot. Ekkor azonban megjelent mellettük egy másik orgyilkos, egy újonc, karddal a kezében, melyen ugyancsak vér csillogott. Egy pillanatra összenézett Altaïrral, aztán az öreg felé fordult.

– Uram, Robert de Sablé a falut támadja – jelentette ki kifulladva. Tehát a frankok követték Malikot. Nem hitte el, hogy még erre sem tudott vigyázni. Al Mualim arra utasította, hogy induljon a faluba azonnal és harcoljon az ellennel annak érdekében, hogy a lakosok a fellegvárba menekülhessenek. Aztán ő is vonuljon vissza. Altaïr eszerint cselekedett, kivont karddal rohant ki a kastélyból. Legalább húsz frankot legyilkolt, de szinte nem is emlékezett rájuk. A gondolatait Malik és a saját kudarca foglalta le.

Végül sikerült megfutamítani a sereget. Sok orgyilkos elesett a harcban, Altaïr mégis emelt fővel járult Al Mualim elé. Talán a győzelmük miatt, amit neki köszönhetnek, megbocsát majd neki. A kastély bejáratához lépett, ahol már két orgyilkosmester és Al Mualim várta. Mentoruk a gyakorlópályán összesereglett falusiakat nézte, a síró gyermekeket és asszonyokat, akik férjük felől kérdezősködtek a többi orgyilkosnál.

Elé lépett, a két társa közé. Kesztyűs kezével letörölte homlokáról az izzadtságot, majd kihúzva magát várta, hogy a Mentor nyilvánosan is elismerje a teljesítményét. Ő volt a legjobb. A gyűlölködők pedig csupán irigyek rá, amiért ő Al Mualim kedvence, amiért őt küldi a legfontosabb küldetésekre.

– Robert ereje megtört, egy ideig nem fog háborgatni minket. Hála neked, Altaïr. – Büszkén, felszegett fejjel nézte az öregembert. Nem tudta elrejteni a mosolyát, még akkor sem, amikor az udvart egy ordítás rázta meg, amely valahonnan a kastélyból jött. Al Mualim nem fordult hátra, nyilván tökéletesen tisztában van azzal, mi történt, és ez elég volt ahhoz, hogy senki ne nézzen utána. – Mondd, tudod, miért sikerült ilyen jól a küldetésed? – Elkomorult. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, a Mentor folytatta. – Azért, mert engedelmeskedtél. Ha Salamon templomában is így teszel, mindezt elkerülhettük volna.