Feelings and Emotions

Prológus - 1.rész

Amerika, pontosabban Los Angeles.
A menedzserünk hozott ide minket egy kis vakációra, hátha kipihenjük magunkat. Igen, mi, mivel három barátnőm is jött, meg persze a sofőr aki egy csomó altatót vett be véletlenül a repülőn szóval még most is alszik. Nem is baj, mert mindig olyan retro számokat hallgat amik szerintem nagyon rosszak, de ízlések és ugye pofonok. A pofonokról jut eszembe! A három barátnőm is elég idegesítő, de nagyon szeretem őket.
Anna egy szőke hajú, barna szemű, bombázó. Ő az "anyánk". Mindig szigorú, de kedves és vicces. Meg ő veszi mindig a kaját. -Néha azért mi is veszünk, de mindig nála van pénz..-
Réka a barna okostojás. A gyönyörű kék szemei mellett mind elbújhatunk. Miért okostojás? Igazából ő egy igazi stréber, de jó értelemben. Idén kezdte el az egyetemet és eddig soha nem kapott rosszabb jegyet négyesnél. A félévi, illetve az évvégi jegyei meg kiválóak voltak. Egytől-egyig. Még a kémia is...
Akkor itt van még Liza. Ő a legalacsonyabb, egyben a legfeltűnőbb közülünk. A haja természetes vörös, a szeme világos barna, halványan szeplők borítják az arcát. Imád színesen öltözködni, néha már túl színesen is. Imádja az unikornisokat. (Szerinte léteznek..)
Végül én. Röviden egy szóval: őrült. Nem csak a természetem miatt vagyok az, van pár pszichológiai gondom is, de nehogy rosszra gondolj! Teljesen normális vagyok! A másik dolog rólam: én vagyok a legáltagosabb négyünk közül -szerintem-. Persze a lányok azt mondják, hogy én vagyok a legszebb, de akkor ők nem néznek tükörbe.
Szőkés-barna hajam van, libafos színű szemem (ez a zöld egyik árnyalata). Nem vagyok nagyon lányos, inkább fiús, de az sem igazán. Imádom az állatokat, a filmeket, az animéket, a k-poppot -ez alapvető, mivel félig koreai vagyok-, és a Távol-Keleti kultúrákat. Ennyit akkor a kis csapatunk bemutatásáról. Most éppen a 'küldetésünket' akarjuk csinálni, de elakadtunk... Pontosabban: nem találtunk egy rohadt túristát sem rajtunk kívül.

-Hol van egy külföldi? - kiáltottam el magam idegesen magyarul.

-Nyugalom, mindjárt találunk! - nyugtatott barátnőm, mire én felé fordulva elkezdtem háttal menni a járdán.

-Vigyá.. - kezdett bele Anna.

Már késő volt, telibe mentem egy csapat fiúnak, ekkor Liza és Réka szaladt hozzánk.

-Sajnálom - hajoltam meg előttük, de Anna megbökött, rájöttem, hogy magyarul mondtam. - Bocsánat - szóltam most angolul.

A fiúk először bambán néztek, majd legnagyobb meglepetésemre koreaiul elkezdtek beszélni.

-Rap Mon, hogy kell mondani, hogy semmi baj? - kérdezte az egyik fiú a másiktól.

-Tényleg sajnálom - ismételtem el koreaiul mosolyogva, mire mindannyian meglepetten néztek rám.

-Koreai vagy!?

-Nem... Vagyis csak félig.. Asszem. Ti azok vagytok?

-Igen.

-Anna! A fényképezőt! - kezdtem magyarul, majd folytattam koreaiul. - Kérhetnénk tőletek egy szivességet? Van egy feladatunk amit teljesítenünk kell, vagy elvesztünk egy fogadást...

-Mi lenne az?

-Fényképet kell csinálnunk külföldiekkel, beszélgetni velük az anya nyelvükön meg ilyenek - mondtam. Elvettem a barátnőmtől a gépet, és lőttem velük egy képet. Közben hallottam, hogy mögöttem a lányok suttognak - ez teljesen fölösleges volt, hisz' itt nem hiszem, hogy sok magyar van-.

-Miről beszélhetnek?

-Ezek a srácok kurva jól néznek ki!

-Ja... És csak ő tud beszélni velük...

-De nem tudnak angolul? Ömm.. Hello! My name's Anna, she's Liza, and she's Réka - kezdett bele Anna, erre a fiúk próbálták kimondani a nevüket, de az egyik előre lépett, és borzasztó kiejtéssel mondta: