Itake (Itachi & Sasuke) love story (+16) HUN

2. rész: Miért?

  Reggel bátyóval találtam magam szembe amikor kinyitottam a szemem. Óvatosan próbáltam kimászni öleléséből, de nem jártam sikerrel mert felébredt.

 - Jó reggelt nii-san. Hova mentél tegnap?

-Jó reggelt. Volt egy kis elintézni valóm. Nem kell aggódnod értem. Az az én dolgom hogy aggódjak érted, ha valami történne. - válaszolta egy mosoly kíséretében.

Anyu már friss reggelivel várt minket. Csendesen eszegettünk, amikor kopogtattak az ajtón. Kíváncsian néztem ahogy bátyó az ajtóhoz megy, hogy ki zavarhat ilyen korán. Az Uchiha klán tagjai voltak és Itachit keresték. Az ajtórésen keresztül hallgatóztam, majd a beszélgetésből megtudtam, hogy Shisui meghalt. De ami még rosszabb volt, az az, hogy a bátyámat vádolták a megölésével. Már közbe akartam volna lépni, amikor hirtelen apám is ott termett.  

- Mi dolgotok van a házamban a fiammal?

-Uchiha Shisui tegnap meghalt, és Itachival látták őt utoljára. Gondoltuk kikérdezzük mit tud az esetről.

-Nekem inkább úgy tűnik, hogy Itachit gyanúsítjátok. Itachi. Tudsz bármit az esettel kapcsolatban?

-Nem, apám. Való igaz, hogy a tegnapi napot Shisuival töltöttem, de a gyilkosságért nem én vagyok a felelős. 

Apám Itachit  félre hívta, így nem hallottam mit beszéltek, de hirtelen apám ábrázata megváltozott. Leginkább a harag tükröződött benne és a gyanú. Visszafordult a "vendégeinkhez" és intett nekik hogy elmehetnek. Még felvette a szemkontaktust a bátyámmal, majd azzal a lendülettel visszament a házba. Követtem a tekintetemmel a jelenetet, de mire visszafordultam, nii-san szemében olyan sharingant láttam, amit eddig még sosem. Be kell vallanom, hogy abban a pillanatban megijedtem a saját bátyámtól. Itachi rám nézett, majd felállt és elindult kifelé a kapun.

Be kellett mennem az akadémiára, így gyorsan összepakoltam. Az akadémián nem volt semmi érdekes, de ha lett is volna akkor sem tudtam volna rendesen a feladatra összpontosítani a ma reggel történtek miatt. Folyton csak arra a szempárra gondoltam és nem hagyott nyugodni. Arra gondoltam, miután hazaérek megkérdezem erről apát, de végül ezt a gondolatot elvetettem. Szerettem volna valahogy segíteni, mert tudtam legbelül, hogy nii-san sohasem tenne olyan szörnyűséget mint amivel ma reggel megvádolták. Amíg nekem ezek jártak a fejemben, az órák csak teltek és teltek, míg végül az utolsó óráról is kicsöngettek.

Otthon anya csinálta a vacsorát. Lepakoltam, majd elővettem a tányérokat és evőeszközöket. Már tettem volna le a negyedik fő részére a dolgokat, amikor apám megszólalt, hogy csak 3 személyre terítsek. 

Csendben eszegettünk és nem szóltunk. Befejeztem az étkezést és felmentem a szobámba. Abban reménykedtem, hogy nii-san majd úgy jön haza mint legutóbb és csak a vacsorát hagyta ki. Vártam és vártam, míg végül elnyomott az álom. 

Másnap álmosan kikecmeregtem az ágyból és azt tapasztaltam, hogy nii-san még nem jött haza. Anyáék sem tudtak semmit sem. Leültem az asztalhoz, megettem a reggelimet, elköszöntem anyuéktól és elindultam az akadémiára.

***

Hazafelé az úton sétáltam és néztem az eget, ami már vöröses narancssárga árnyalatot vett fel. Napnyugta volt, és nekem ez a táj valami rossz érzetet kölcsönzött. A falu bejárata elé értem. Sétáltam és sétáltam, de egyre nyugtalanabbá váltam attól a tudattól, hogy minden nagyon gyanúsan csendes. Mintha csak én lennék itt és senki más. Éreztem, hogy valaki figyel, de nem törődtem vele csak mentem tovább. Hazaérve nem láttam semmi gyanúsat. Beköszöntem apának és anyának, de nem jött válasz. Letettem a cuccaim és anyáék szobája felé vettem az irányt. Először résnyire, majd teljesen kinyitottam az ajtót. Az az érzés ami ott rám tört, nem lehetett szavakba önteni, mert a kép ami elém tárulkozott, az a szüleim holtteste volt vérbe fagyva. Elakadt a lélegzetem és csak álltam ott.  Könnyek gördültek végig az arcomon, majd zokogásba kezdtem. Ekkor valaki megjelent a hátam mögött. A hideg hirtelen végig futott a hátamon. Lassan megfordultam.

-Nii-sa-a-an! Ször-nyű dolhog thörtént...- A sírástól nem tudtam rendesen beszélni.

-Tudom Sasuke... ugyanis én tettem.- Hangja üres volt és élettelen. Közeledett felém, én pedig reflexből elkezdtem hátrálni. Ügyetlenül feltápászkodtam, majd el kezdtem futni. Az útra kiérve megbotlottam és el estem, de már nem tudtam felállni, mert Itachi ott volt mögöttem. Felé fordultam. Ő nem közelített felém, csak állt ott egy helyben. Kérdésre nyitottam a számat de közbeszólt.

-Sasuke. Ne kérdezz semmit, csak vess meg és gyűlölj. Esküdj bosszút azért, amit szüleinkkel és az egész klánnal tettem. Válj erőssé, hogy legyőzhess.

Ekkor olyan érzés kerített a hatalmába, amit eddig még soha nem éreztem. Főleg nem a bátyám iránt, akit a legjobban tiszteltem és szerettem. De akkor ott valami eltört bennem. Már nem szeretetet, hanem valami mást éreztem a bátyám iránt. Ez az érzés a gyűlölet volt. Összeszorítottam az állkapcsom és gyilkos tekintettel meredtem a bátyámra. Akkor és ott magamban ténylegesen bosszút esküdtem. Itachi megfordult, majd eltűnt az éjszaka sötétjében.

Utána akartam kiáltani de nem valamiért nem tudtam megszólalni.  A kezeim remegtek, az agyam kattogott de nem tudtam semmire sem gondolni. Ekkor tapasztaltam meg először, hogy milyen is egyedül lenni. A testemen hamar eluralkodott a fáradság érzete és én szépen lassan álomba merültem könnyekben áztatott szemeimmel. 

Az álmomban Itachit láttam...de nem az az Itachi volt akt én ismertem. Szemein ugyanaz az ismeretlen sharingan éktelenkedett mint a Shisuis incidens napján. Csak élettelenül bámult vissza rám, és ez megijesztett. Pislogtam egyet, és mire kinyitottam a szemem, Itachiból varjak lettek és elrepültek a messzi végtelenbe. Csak ültem és bámultam utána kinyújtott kézzel, reménykedve, hogy talán elérhetem őt. Hirtelen minden sötét lett, és mikor kinyitottam a szemem újra a valóságban találtam magam egy Konohai kórház szobájában. A nap sugarai besütöttek az ablakon ami egy pillanatra elvakított. Ezt követően egy különös dolog kerített hatalmába. Valamiért olyan üresnek éreztem magam. Úgy éreztem, ha most tükörbe néznék, már nem önmagamat látnám visszanézni.

Valaki kopogtatott a kórterem ajtaján, majd az ajtó lassan nyílni kezdett...

Sajnálom hogy sokat kellett várnotok erre a részre, sajnos semmit nem tudok felhozni mentségemre. Viszont a jövőben remélem gyorsabban kész leszek és nem kell majd megváratnom titeket. Hamarosan itt a nyári szünet, úgyhogy próbálok majd több időt szánni erre a fanfictionre. 

Ui: Köszönöm, hogy véleményt nyilvánítottatok az eddig írtakról.