Oliver

prologue

Wilhelm street-i lányként már rég megtanulhattam volna, hogy a félelmek sötétedés után kelnek életre.

A szívem a torkomban dobogott, miközben sietős léptekkel hagytam el a háztömböt, ahol anya egy penészes, máló falú szobában lábadozott.

Féltem egyedül mászkálni ezeken az utakon, mindegyik saroknál összehúztam magam, és átszaladtam a következő járdatömbre. Vékony dzsekimet próbáltam összébb húzni, a sapkámat pedig jobban belehúzni a fejembe.

Nem ment.

Zsebre tettem a kezeimet, amíg a markomban szorítottam azt a pénzt, amit egy hónapja gyűjtök anya számára.
Remegve fújtam ki a levegőt, ami rögtön meg is fagyott a november eleji mínuszokban.
Ida-oda kapkodtam a fejemet és hálát adtam az égnek, mikor egy lámpaoszlop alatt haladtam át.
A távolból üvegcsörömpölés, dudaszó és még sok más ilyesztő hang keveredett az éjszakában. Aztán egy nyöszörgés nem messze tőlem.
A sikátorból jött, én pedig nem voltam olyan naiv, hogy bemerészkedjek a koromfekete, bűnözökkel teli szűk helyre, inkább futásnak eredtem.

Még három sarok..biztattam magam, nehogy véletlenül hátat fordítsak és eszeveszett tempóban rohanjak haza.
Átugrottam egy pocsolyát, szerencsétlenségemre, a sarkam még pont beleért, így a piszkos víz felcsapott a szürke farmernadrágomra.

Bosszúsan pillantottam hátra, és próbáltam megnézni, mennyire is lett piszkos. Ha nagyon, nem mehetek ebben iskolába, a másik nadrágom pedig a múlt héten kiszakadt. Ezeken kívül csak melegítőnadrágjaim voltak, amikben ha megjelennék, még jobban kikezdenének, mint eddig.
Hátrafelé lesekedtem, és elfelejtettem a legfontosabb szabályt amit még anya tanított nekem.

Ne nézz mindig hátra, mert a gonosz előtted is állhat.

Nekimentem valakinek.
Jaj ne.
Csak ezt ne.
Fel se pillantottam az emberre, máris futva kerültem volna ki, ha nem kapja el a csuklómat.

A fogása meleg, mintha nemrég szállt volna ki egy fűtött autóból, emellett elég határozott is volt, amitől még jobban megijedtem.
Visszafordultam, és rángatni kezdtem a kezemet, pánikolva a lehetséges végkifejlettől.
Most véged, Janissa, ezt nagyon elrontottad sikoltottam magamnak.

Az idegen, aki még mindig tartotta a kezemet, megelégelte a ráncigálást és egy határozott mozdulattam maga felé rántott.
A pánik kiült az arcomra, szaporán lélegeztem, de nem sikoltoztam.
Minek?
Itt úgyse segít senki.
Itt mindenki csak a saját bőrét akarja menteni, minél előbb kikerülni ebből a mocsokból, még mielőtt túl késő lenne.
Egy érdes kéz nyúlt az állam alá majd emelte föl a fejemet.
Egy fiú volt.
Szeplős, rengeteg apró pötty virított az arcán, és gyanítom, nem csak ott, de nem szándékozok belegondolni.
A szája telt, a hidegtől már egészen lila volt, de a keze mintha tüzelt volna, úgy égette a csuklómat, ahol bőr a bőrhöz ért.
Karakteres álla volt, kissé szögletes, egynapos borosta felde arca egy részét.

Az egyik szeme vakító kék volt. És mélybarna a másik.

Még sosem láttam ilyet.

Ha nem lettem volna ennyire megijedve, közelebb léptem volna és szépen megkérdeztem volna, megnézhetem-e alaposabban.
A haját sötétkék Adidas sapka fedte, őt magát pedig egy vastag fekete kabát.
Mégis didergett.
Figyeltem az arcát, és megfeledkeztem egy másik fontos szabályról.

Sose látszódjon rajtad, hogy érdekel valami, mert ha megtudják, elveszik, elpusztítják, s nem lesz többe semmi ami érdekelne.

A fiú végigfuttatta rajtam perzselő tekintetét.
Nem tudom mit láthatott.
Fekete tornacipőbe bújtatott lábamra szürke nadrág feszült, fekete dzsekimnek ujja már foszlott a sok hordástól. Egy bordó, kötött sapka volt a fejembe húzva, úgy hogy talán még a szemöldököm se látszott ki.

Közelebb húzott magához, majd átölelt.
A másodperc törtrésze alatt ugrottam ki a karjai közül, de pont annyi, amennyit adni akart, megérintett.

A melegség.

Hátra se nézve, rohanva tettem meg az utat a gyógyszertár felé és már csak a bejáratnál vettem észre a másik zsebemben lapuló papírpénzköteget, amit az idegen csempészett oda.