Oliver

első

Két kézzel könyököltem a régi kempingasztalon, ami a konyha közepére volt tolva.

Az államat a tenyeremben pihentettem, miközben azon agyaltam, hogy mennyi esélye van annak, hogy az történik, ami ma velem megtörtént.
A karcos felületen szétszóródva terültek el előttem a bankjegyek és az aprók, és akárhogyan, akárhányszor és akármelyikkel kezdve, mindig kereken 300 dollárt számoltam meg.
Mocorogtam egyet a nyikorgós széken, mert elzsibbadt a hátsó felem az órák óta egy helyben üléstől.
A szemben lévő óra egyenletesen kattogott az egykoron fehérre meszelt falon, és folyamatosan érzékeltette velem, hogy az idő fogy, és még mindig nem csináltam semmit ezzel a helyzettel.
Vajon mi késztethette a fiút arra, hogy csak úgy elajándékozzon egy ekkora összeget?
Lopta, és másra akarta ezzel a gyanút terelni?
Vagy valamilyen titkos jótékonysági szervezet tagja?

A sötét hajamat piszkáltam, miközben ezen agyaltam.
A bordó sapkám még mindig a homlokomba volt húzva, le se vettem a kabátomat mikor hazaértem, csak egyből leültem a konyhába, és a történteken gondolkoztam. Még anyának se köszöntem.

Anya!

Gyorsan felálltam, de nagyobb lendülettel mint szerettem volna, ezért a szék, amin ültem felborult, hatalmas zajt csapva a síri csendben ami már egy ideje körülvett.

-Janissa, te vagy az?

Erőtlen kiáltás hallatszott a belső kisszobából.
Lehunytam a szememet és egy mély lélegzet kíséretével felállítottam a széket.

- Igen anya, én vagyok - kiáltottam vissza neki. A kabátzsebemhez nyúltam, ahol az orvossága lapult és gyorsan kirángattam belőle. - Már viszem is.

Egy vízzel teli pohárral szaladtam be a citromsárga szobába, aminek alapjáraton vidámnak kellett volna hogy legyen, de az aprócska ágyon, -amin anya feküdt tüdőgyulladástól szenvedve- és két éjjeli szekrényen kívül nem volt más benne.
A küszöbön megtorpantam és csak néztem azt a mindig életerős és csodálatos nőt, aki most összetapadt, zsíros hajjal, táskás szemmel és beesett arccal nézett vissza rám.
Nehezen tudtam lélegezni.

Be és ki. Be és ki.

Köhögés rázott fel az öntudatlanságomból, és máris ott termettem mellette.
Nagyot nyelve nyújtottam neki a hatalmas kapszulás és a vizet.
Remegő kézzel vette el tőlem.

Ezt a kezet nem sokszor láttam remegni. Mindig is pontos, és biztos volt. A műhelyben, ahol porcelánbabák arcát festi, megkövetelik a precíz vonásokat, nincs helye egy reszkető vonalnak sem.

Ahogy lenyelte a gyógyszert, máris csillapult a krákogás és köhögés, én pedig megkönnyebbülten rogytam le mellé.
Fájdalmasan szép mosolyra húzta az ajkát.
Még így, betegen is szép.
Megfogta a kezemet és egyszerre szorítottuk meg a másikét.

Én erősebben, ő gyengébben.

- Milyen volt a napod? Mit csináltál? - érdeklődött, de érződött, hogy a hangja fokozatosan megy el. - Be se néztél egész nap.

Megrántottam a vállam.

- Semmi extrát anya. Tanultam és kitakarítottam - közelebb hajoltam hozzá és úgy mondtam - tudtad, hogy a kanapé alatt hatalmas porcicmókok voltak? - túljátszva a szerepet, nagyot sóhajtottam - Sajnos mindet el kellett tüntetnem.

Egy rekedtes nevetést csal elő belőle a régi szójátékunk, és úgy éreztem, hogy ezért már megérte ma felkelni.

- Porcicmók? Hmm.. hogy is volt?

- Hat éves voltam anya, nem hiszem el hogy nem emlékszel - legyintettem felé vidámabban.

- Csak ugratlak. Tudom, hogy...