Elfelejtve...

Part 1.

Egy veszekedéssel kezdődött minden... Először egy beszélgetés, aztán üvöltözés, és végül egy hiba. Egy hiba ami "csupán" annyiból állt hogy kimondtam egy mondatot meggondolatlanul.

----"Felejtsetek el!"----

üvöltöttem anyunak, apunak és a húgomnak. Húgom elkezdett sírni, apám mérgesen nézett rám, anyám pedig inkább aggódva mint mérgesen. Pár pillanatra megdermedtem majd felfutottam a lépcsőn és becsaptam magam mögött a szobám ajtaját. Semmi más nem kellett most, csak egy kis alvás. Nemsokkal később már aludtam is. Ám aznap éjszaka valami megváltozott. Pontosabban... minden megváltozott.

Kinyitottam a szemem, már zavarta a fény. Felültem majd odasétáltam az ablakhoz. Gyönyörűen sütött a nap. Vettem két nagy levegőt, és már nem éreztem idegesnek magam. Lementem a szobámból, le a konyhába, de sehol senki. Ránéztem az òrára, fél 10 volt. Ilyenkor már mindenki fent szokott lenni. Bemegyek anyuék szobájába, de ott sincs senki. Szépen meg van ágyazva mintha elmentek volna. A hùgom szobája ugyanìgy.
Végig mentem az egész házon de minden üres volt.
Felöltöztem és kimentem az utcára. Gondoltam sétálok egyet és mire haza érek, mindenki otthon lesz. Kiléptem az ajtòn, és a megszokott utcai zajok hejett hátborzongatò csend volt, most még csak madár csicsergést sem lehetett hallani.
Végig mentem az utcán, de sehol senki. Mintha mindenki köddé vált volna.
- Hahò..... Van itt valaki??- kiáltottam a nagy semmibe. Válasz persze nem jött.
- Mindenki etűnt? - persze költői kérdés volt hisz láttam hogy senki nincs sehol.
Elmentem arra a helyre, ahová nagyon sokat jártunk régebben a barátaimmal. Mi, akik sokat jártunk oda, csak "Magic house"-nak hìvtuk. Volt abban a helyben valami. Valami mágikus és varázslatos.
Jártam kint ott is, de sehol senki. Fogalmam sem volt hogy mi történik körülöttem. Mindenki eltűnt. De ez lehetetlen. Hogy mindenki eltűnjön...
Elmentem Roxy barátnőmhöz, becsengettem. Senki nem nyitott ajtòt.
Hazafelé sem láttam senkit az utcán. Még jò hogy a zenéim nem tűntek el.
"Kicsit olyan filmes hangulata van a szitunak igy zenét hallgatva" - gondoltam.
Igen, talán picit olyan volt mintha egy horrorfilm egy elég hosszù részlete lenne, mikor a kislány az utcán sétál mit se tudva arròl hogy mindjárt történik vele valami. "Vihar előtti csend.."
Kicsit féltem. Az egyedülléttől.
Nyitottam a kaput, majd a bejárati ajtòt, már a házunkban voltam.
Megpròbáltam valamit. Bementem a konyhába. Pontosan ugyan oda ahol a veszekedéskor álltam.
- Gyertek vissza- mondtam ki hangosan.
Ott álltam pár percig még a konyha közepén, de nem történt semmi.
Bekapcsoltam a gépet, és csak akkor vettem észre. Az ismerős, chat listám törlődött. A telefonombòl a névjegyzék ugyanìgy. Rákeresni még csak nem is engedett semmi... illetve.... csak emberekre nem kereshettem rá.
"Elég volt..."- csaptam le a laptop tetejét. Ráhuppantam az ágyra, és vártam hogy holnap legyen...

Másnap reggel, hiába néztem körül, már a nagy csend is elég gyanús volt ahhoz hogy ki se akarjak kelni az ágyból.

- Na de valamit tennem kell! - nyugtáztam a dolgot. Sosem hittem sem a mágiában sem semmi más ilyesmikben, de ezt már nem elhinni kell, hanem átélni és felfogni.