Hol az én szerencsém?

1.

-Anya, apa.-ültem le tisztelettudóan a szüleimmel szemben a tatamira. Igaz, Koreában élünk, és itt is születtem, de mivel anyu ágán japán vagyok, a házunk olyan, mint egy tradicionális japán lakás.
-Mit szeretnél Dong Sun?-kérdezte az apám rideg hangon. Nem túl jó a kapcsolatunk...az iskolai tanulmányaim nem a legfényesebbek, és még csak sportokban sem jeleskedek, így hosszú szónoklatokat szokott tartani arról, hogy mennyire nem vagyok férfias. Utálom, ahogy a teljes nevemen szólít...
-Mondanom kell valamit...-mondtam remegő kézzel, a könnyeimet nyeldesve. Gyerünk Sun! Felpillantottam a szőnyegről a szüleimre, de kemény tekintetük miatt inkabb mégis a tatamin nyugtattam a szemem.
-Nyögd már ki végre, nincs nekem ilyesmire időm!-mordult fel apám, mire édesanyám kissé rászólt. Na igen, apa üzletember, ezért ha éppen nem utazik valahol, akkor az egész napot a számítógép előtt tölti és fontos hívásokat fogad.
-Mondd csak bátran, kicsim.-mosolygott rám anyám, de nem volt őszinte. Tudta, hogy mit akarok mondani.
-Én...-csuklott el a hangom.-Én...a...férfiakat szeretem...azt hiszem..-mondtam a végét halkabban, és a könnyeim elkezdtek folyni. Néma csend lett hirtelen a szobában.
-Hogy mi?!-kérdezte édesapám kissé ingerülten, de még nem felemelt hanggal.
-Én a férfiakat szeretem apa, meleg vagyok.-emeltem rá a könnyes tekintetem. Bár ne tettem volna...láttam, hogy édesanyám sírt. Nem érdemelte volna ezt. Ő nem.
-Sun, milyen butaság ez?-kérdezte ugyanúgy a könnyeivel küszködve, mint én.
-Nem tehetek róla...-néztem újra a tatamira. Ismét pár percig csend volt, majd apám szólalt meg:
-Nem, fiam, nem szeretheted őket.
-De apa! Nem tudom nem szeretni őket! Értsd meg, én próbálkoztam, de ez vagyok én...-mondtam és végképp kitört belőlem a zokogás.
-Az én házamban márpedig nem fog semmilyen köcsög lakni! Kifelé!-üvöltötte. Sokszor vitatkoztunk, de sosem láttam még ilyen felbőszültnek.
-De papa...-kezdem volna tiltakozni, de ismét félbe szakított.
-Azt mondtam, hogy kifelé a házamból! Takarodj! Van tíz perced összepakolni, aztán ne lássalak többé!-ordította, majd felállt, és kiment a konyhába. Ketten maradtunk anyámmal. Én hangosan sírtam, már semmivel nem törődve, az ő arcán lassan, némán folytak le a könnyek.
-Hallottad apád.-mondta halkan legalább tíz perc hallgatás után, majd ugyanúgy elment a másik szoba irányába. Egyszerre voltam szomorú, csalódott, és mérges. Tudtam, hogy nem fogják könnyen venni, de azt nem hittem volna, hogy kitesznek a házból...
Megkerestem az egyik utazó táskát, amivel régebben mentünk nyaralni még Európába. Jó nyaralások voltak, apa még az egyetlen drága szemfényének tartott. Minden két évvel ezelőtt változott meg, nem is tudom, hogy hogyan és miért. Mióta sokat van külföldön anyámmal is megváltozott a kapcsolata.-Ezekkel a gondolatokkal vívva futottam az emeleten lévő szobámba. Körbenéztem, hogy utoljára még láthassam a halványzöld függönyt, a fehér asztalt és szekrényt, az ágyamat, amin szokás szerint a rilakkumás ágytakaró volt, ami a korom ellenére még mindig a kedvencem. A pulcsim ujjával megtöröltem az szemem, és elkezdtem az összes ruhámat bele borítani az óriási válltáskába, kivétel azokat, amiket a szüleimtől kaptam. Mind szürke, vagy fekete. Utálom ezt a két színt, ezekkel akartak ràvenni, hogy ne öltözzek úgy, mint egy-apám szavaival élve- "hímprosti". Meghallottam a kapu hangját, ami arra utalt, hogy elmennek itthonról. Nem gondolták tehát komolyan...nem érdekelt, akkor el akartam menni, minnél messzebb ebből a házból. Miután Minden fontosabb cuccom a táskámban volt már, körbe pillantottam a falon. A sok-sok poszter. Végigsimítottam GD arcán, az AoA-s lányokon, és a többi sorakozó banda képén. Ők adtak nekem erőt, hogy eddig kibírjam itt. A kezem megállt egy BTS poszteren, majd letéptem és ezt is a táskába gyömöszöltem. Nem tudtam hova megyek, de amíg a Bangtan Boys tagjai velem vannak, nem lehet baj. Remélem.
A csapatuk 4 éve oszlott fel, pedig a kedvenceim voltak. Az ügynökség csődbe ment, ezért a banda tagjai szinte mind új szóló karrierbe kezdtek más kiadóknál. Pedig nagyon szerettem őket, mindig a zenéjük adta nekem a legtöbb erőt. Titokban sokat énekeltem a számaikat, és egyszer az egyik osztálytársam, aki meghallotta, azt mondta tehetséges vagyok. Nekem is tetszett a hangom, de soha senkinek nem mertem volna bevallani.
Lefutottam a lépcsőn és amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a kabátom és a cipőm, majd becsaptam magam után a nagy családi ház ajtaját és futni kezdtem. A buszmegállóban kimerülten vágódtam le. Nem tudtam, hova megyek, de felszálltam az első buszra. A sulit folytatnom kellett, ezért be kellett állnom dolgozni. De az, hogy hova még kérdéses volt. Nem gondoltam arra, hogy hova megyek és leszálltam ott, ahol mindig szoktam; a belvárosban. Leültem az egyik padra, a kapucnit a fejembe húzva, és ismét sírni kezdtem. Már az se érdekelt, ha valaki meglát. Semmi sem érdekelt. Sötét volt, és hideg, egyre kétesebb alakok kezdtek lézengeni az utcákon. Féltem, de az álmosság legyőzte a félelmet és a kételkedést. Akármennyire küzdöttem ellene, elaludtam. Kint. Az utcán. Egy padon. Mindig sajnáltam azokat az embereket, akiknek nincs otthona, s kissé szánakozva, undorral tekintetem ràjuk. Most egy voltam közölük.