Utazók

3.

Délután valóban eljött hozzám egy Védelmező. Furcsa érzés volt látni egy valódi harcost, mert valami olyasmit jelképezett, ami teljességgel idegen volt számomra. Határozottan lépkedett az ösvényen, széles vállaival, izmos felsőtestével egyáltalán nem hasonlított ránk. Velünk ellentétben ruhát viselt. Fekete fémpántos csizmát, testhez simuló nadrágot, amelyen megcsillantak a beleszőtt fémszálak és sötét ujjatlan ruhát, ezt széles öv fogta össze. Az övön fémesen csillogó kis dudorok, ezekről tudtam, hogy kommunikációs berendezést és tartalék energiatelepeket tartalmaznak, bal oldalán egy tokban fegyver lapult, jobb oldalán pedig egy kéttenyérnyi hosszúságú, szürkés színű, dísztelen markolat, amely egy kardot rejtett. Fülében két karikát hordott, ami azt jelentette, hogy rendelkezik valami különleges képességgel. Ruhája nyakszegélyén három apró fémgombot vettem észre, ami azt jelentette, hogy tiszti rangban van.

Felvontam szemöldököm, ilyesmivel még nem találkoztam. Szó nélkül néztem az ismeretlen Védelmezőt, ahogy egyre közelebb ér. Tudtam, hogy hozzám jött, mert felismertem kezében a hagyományos tekercset, amely vízinövények leveléből készült és amelyet a régi időkben arra használtak, hogy üzeneteket írjanak rá.

A katona odaért a kunyhómhoz. Végignézett rajtam és éreztem, ahogy telepatikus úton beazonosít. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy olvasson az elmémben. Pár pillanat után fejet hajtott előttem, amitől kissé kényelmetlenül éreztem magam, hiszen én csak egy kölyök voltam és megszólalt:

– Ymer vagy, Ymer fia, aki Yrraan fia, aki Yshaian fia. Yttaron születtél kilenc éve és négyszázhetvenhét napja. Azonosítód A3287516D43F, jelenleg első osztályú jelölt vagy.

Nem erre számítottam, egy ideig zavartan pislogtam rá, aztán összeszedtem magam.

– Én vagyok Ymer, Ymer fia.

– Üzenetet hoztam neked, kiválasztott! – mondta ünnepélyesen és kinyújtotta hatalmas kezét, amelyben ott lapult a tekercs. Ahogy elvettem tőle, észrevettem, hogy karmai hegyesre vannak reszelve. Kibontottam a tekercset, amely öregebb volt, mint én vagy bármelyikünk ebben az erdőben. A növényi nedvvel írt régies, kacskaringós zöld írásjelek ismerősek voltak. Bár elég régen tanultam, mégis azonnal el tudtam olvasni az archaikus szöveget, amelyben a falu főnöke engem nevezett meg, mint azt a kölyköt, aki Futárként szolgálhatja a Gyűjtők népét. Ha elfogadom a megtiszteltetést, este, amikor a hold megjelenik az erdő felett, lépjek be kunyhója ajtaján, hogy megkaphassam a további utasításokat. Ha nem fogadom el, kövessem a Védelmezőt és örökre hagyjam el vele az erdőt.

Megborzongtam, amikor ezeket a szavakat olvastam. Még soha nem fordult elő, hogy valaki a Védelmezővel tartott volna, hiszen ez egyet jelentett azzal, hogy az illető kölyök nem kíván a Gyűjtők népének tagja lenni. Talán ez a katona sem tudná, mit kellene tennie, ha azt mondanám, követem őt.

Én tudtam. Az erdő szélén meg kellene ölnie engem és elégetnie a testemet. Abban a pillanatban valami olyasmit éreztem, amit valószínűleg félelemnek hívnak.

Felnéztem. A Védelmező úgy állt ott, mint egy kőszobor és engem nézett, szemeiben a várt közöny helyett értelem és érdeklődés csillant. Farkam idegesen kaszálta a füvet, amikor összetekertem az írást és feléje nyújtottam.

– Ott leszek!

A katona bólintott, majd újra fejet hajtott.

– Átadom az üzeneted, kiválasztott. Sok szerencsét!

Azzal sarkon fordult és elindult visszafelé az ösvényen, de legnagyobb meglepetésemre néhány lépés után visszafordult. Láttam rajta, hogy habozik, de aztán közelebb lépett hozzám és megszólalt:

– Sokat utaztam együtt apáddal, kölyök. Kivételesen jó Futár volt és te is az leszel. Örülök, hogy láthattalak.

– Köszönöm – mondtam halkan és fejet hajtottam. A Védelmező újra sarkon fordult és elment. Sokáig néztem utána. Még sosem beszéltem katonával. A kölykök arról suttogtak, hogy a Védelmezők nem is tudnak beszélni, csak telepatikusan kommunikálnak és a tekintetük olyan félelmetes, hogy egy kölyök akaratlanul is összehúzza magát, ha csak rájuk néz.

Ha Futár leszek, szinte mindig lesz mellettem egy Védelmező, néha több is. Lesz alkalmam megismerni őket és talán egy nap csak mosolyogni fogok azon, milyen ostobaságokat gondoltam róluk.

Felnéztem az égre. Körülbelül két órám volt még. Gyorsan leszaladtam a tóhoz és megfürödtem. Nem mintha piszkos lettem volna, inkább csak azért, hogy megnyugtassam magam és talán utoljára kiélvezzem az iszap selymes puhaságát. Azután visszatértem a kunyhóba és felvettem a ruhát, amit Ylle készített nekem.

Világoskék anyagból készült hosszú ing volt, könnyű és csillogóan fényes, oldalt sötétebb varrással. Elöl a nevem volt ráhímezve és a Futárok jelképe, egy csillag. Azonnal észrevettem a ruha hosszú ujjának varrásán az apró jelet, amely kettőnket jelképezett, Yllét és engem. Felsóhajtottam és kidugtam farkam a ruha hátsó nyílásán.

Erről eszembe jutott, hogy a Védelmezőnek nem volt farka. Jéghideg érzés futott végig a hátamon, éreztem, ahogy égnek mered minden szőrszálam. Már hallottam arról, hogy egyesek levágatják, mert zavaró lehet a harcban, de számomra elképzelhetetlennek tűnt, hogy megváljak tőle. Önkéntelenül hátranyúltam, hogy megérintsem és megkönnyebbültem, amikor a kezembe simult.

Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott gondolataimba mélyedve. Elképzeltem, milyen lesz az életem ezután és hogy mennyire fog hiányozni mindaz, ami itt körülvett. Eszembe jutott a rengeteg tanulás az öreg Yrrabbal, aki megtanította nekem, hogyan használhatom elmémet arra, amire való és hogyan válhatok népem hasznos tagjává.

Felnéztem az égre.

Itt az idő.

Elindultam. Pontosan tudtam, merre kell mennem és mit kell tennem, ha odaérek. Arról azonban semmit sem tudtam, mi történik utána.

Ahogy a fák között lépkedtem, arra gondoltam, vajon mennyit fogok megérteni a Küldetésből és mennyire leszek hasznos tagja a Gyűjtők népének? Leszek-e olyan jó, mint apám volt? Ismerni fogják-e a nevem, beszélni fognak-e rólam a kölykök?

De a legjobban az érdekelt volna, mit gondol majd rólam Ylle.