Csend

Itt kezdődik minden

Csak mi ketten voltunk. Csak mi és senki más. Hideg, ködös idő, csendes éjszaka; csak a közeli autók zaja volt hallható, mégse tudta megzavarni ezt a kellemes, ünnepélyes pillanatot. Egy kis forgalmú híd alatt voltunk, a közelben egy tucatnyi bár nyitva, tele a bűzölgő aljanéppel , mégis oly sötét és kietlen volt ez a kis szeglet, hogy senki se tudott volna megzavarni.

Csak mi ketten. Vadász és préda. Könnyű volt elejteni; álnevet használva meghívtam egy randira, majd miután eleget ivott, elhoztam ide. Szegénykém azt gondolta, hogy az éj sötétje az ő romantikus vágyai beteljesülésének ad színhelyet lesz; ám a színpad az én rendezésem alatt épült fel. A lány leült a hideg földre, hátát a falnak támasztva. Ekkorra már forrott a vérem, éreztem, ahogy az állati ösztönök eluralkodnak rajtam, mégis nyugodtnak kellett maradnom.

- Miért ide jöttünk ide Will? – kérdezte lassan, a piától félig elkábulva.

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – válaszoltam halkan, zengő baritonnal, miközben kabátom belső zsebéből előhalásztam egy pár latex gumikesztyűt.

A lány elnevette magát.

- Hú, de veszélyes valaki – szólt erotikus feszültséggel a hangjában.

Letérdeltem hozzá, mélyen a szemébe néztem és elmosolyodtam.

- Gondolkodtál már azon, hogy mit akarsz elérni az életben? Milyen értelmet akarsz az életednek adni? Hogy mi az a valami, ami miatt elmondhatod, hogy érdemes élni?

- Mégis miről beszélsz, Will? Kezdesz teljesen összezavarni.

- Boldog vagy, Samantha? Boldognak érzed magad?

- Persze, persze... de ez miért érdekel?

Sóhajtottam. Tudtam, hogy értelmes választ már nem húzok ki belőle.

- Nos, Samantha... Elárulok egy nagy titkot neked, de csakis neked – közel hajoltam hozzá – Fontos vagy nekem.

- Jaj, Will... Olyan édes vagy! – próbált megcsókolni, ám én ekkor felegyenesedtem.

- Fontos vagy... hiszen nélküled nem lennék az, aki.

Ekkor előhúztam egy kést és a hasába szúrtam. Mint kés a vajba, úgy hasította át a penge a húst, majd bugyogott elő a meleg, bíborvörös vér. Megforgattam a kést, majd kihúztam és a mellkasába szúrtam. A lány teljesen sokkban volt, halk nyögéseken kívül más nem is jött ki a torkán.

A hasából szakadatlanul ömlött a vér, belei ekkora már visszaverték a közeli hirdetőtábla villódzó neonfényét. Legvégül a torkába mértem az utolsó csapást. Ám nem húztam ki egyből a kést; ekkorra tetőzött el bennem az a kellemes, nyugodt, bizsergető érzés, mely tetőtől-talpig átjárt. Szabadnak, kötetlennek éreztem magam, és most először nem éreztem nyomást; nem hallottam az ösztöneim halk suttogását. Először hallottam csendet hosszú idő után.

Kinyitottam a szemem és csak Samantha halott, rémült arcát láttam. Mégse éreztem semmit. Csak a csendet. Felálltam, és ekkor tudatosult bennem, hogy milyen véráztatta lett mindenem. A villódzó fényben csak elmosódott színeket lehetett látni: fehér, fekete, vörös. Felálltam, rágyújtottam egy cigarettára és gondolkodni kezdtem. Miért ez az egyetlen módja, hogy érezzek valamit? Miért okozhat ez ekkora eksztázist? Vajon ez csak egy ragadozó ösztön, melyet az emberiség nagy részének sikerült leküzdenie? Végül elmosolyodtam és rájöttem, hogy ezekre a kérdésekre nem lehet direkt választ adni. Ezek vagyunk mi. Állatok. Ez vagyok én.