Kathryn E. L. Black - Az Azkaban árnyékában

1. fejezet: Visszatekintés

             1982-es évnek a vége felé közeledett a varázsló társadalom. Egy újabb elnyomás, és Voldemort mentes évet tudhattak maguk mögött. Az egész napos borult, szomorkás idő estére is megmaradt. A nap már jó egy órája a horizont mögé bukott, így a gyertyák lángjait nagyobbra eresztették. A Mágiaügyi Minisztérium folyosói kezdtek üressé válni, irodáiból, kisebb-nagyobb termeiből is egyre többen távoztak. Hangos pukkanások jelezték, hogy egyre több dolgozó hagyja maga mögött az aznapi munkáját, és elindul haza. A csarnokban hosszabb sorok alakultak ki az óriás kandallók előtt. Aki nem tudott, vagy épp nem volt kedve hopponálva hazajutni, az a minisztérium hopp hálózatát használhatta. A sorban állók között rövid mondat foszlányok hangzottak el, amíg sorukat várták.
- Dennis megint késik?
- Biztos megint sok a lemaradása – mosolygott egy teltebb boszorkány.
A sor egy kicsit megindult, majd újra megállásra kényszerültek a sorban állók.
- Ez a mai nap, elég kimerítő volt – dörzsölgette a szemeit egy fiatalabb, magas varázsló. -, remélem a holnap nyugodtabb lesz.
A sorok rövidülni kezdek, míg az utolsó varázsló is eltűnt a zöldesen felcsapó lángok között. A csarnokban egyszeriben tapintani lehetett a csendet. A néptelen épületben elkezdték éjszakai műszakjukat a házi manók. Csendben, gyorsan végezték a munkájukat.
Idő közben az eső is eleredt, és kitartóan ostromolta a régi fakeretes ablakokat. A régi, ódon épületben már csak egy helyiségben égett a fény.
A Mágiaügyi minisztérium, első emeletének legnagyobb, legdíszesebb szobájában, jelentéseket olvasva ült Millicent Bagnold, az akkori mágiaügyi miniszter. Amikor végzett egy jelentéssel, egy 'elolvasva' szócskát írt a jelentés aljára és félre rakta. Ez így ment ez órákon keresztül. A végeláthatatlan jelentés kupac sehogy sem akart csökkenni. Már épp azon volt, hogy inkább hazaindul, és holnapra hagyja a megmaradt munkát, de azért még egy utolsónak szánt pergament maga elé rakott. Váratlanul kopogtattak az ajtón. Az illető meg sem várva a belépésre az engedélyt, már is a szobában termett.
- Tudom, tudom, Nicolas későre jár. Ígérem még ezt a jelentést átolvasom, aztán itt sem vagyok. – motyogta a nő fel sem nézve a papírból.
- Mrs. Bagnold, nem Nic vagyok – köszörülte meg a torkát a férfi.
Millicent meglepve nézett fel. Hátra dőlt a székében, és érdeklődve fordult váratlan látogatója felé.
- Oh, elnézést Augustus! Annyira belemerültem a papírokba, hogy nem is figyeltem. Minek köszönhetem eme kései látogatást?

- Sajnálom asszonyom, hogy ilyen későn zavarom, de reménykedtem, hogy itt találom. Egy elég kényes ügyben jöttem, ami nem várhatott holnapig. – kezdte a rövid, göndör szőke hajú férfi.
Millicent bólintott és a vele szembeni szék felé mutatott.
- Kérem, foglaljon helyet.
A férfi mosolyféleséget erőltetett magára.
- Köszönöm a figyelmességét Miniszterelnök asszony, de nem ülnék le. – nagy levegőt vett és bele kezdett. – Most jövök az Azkabanból. Olyan dolognak voltam tanúja, amilyennek az elmúlt évek során még senki sem.
A férfi idegesen tördelte a kezeit. Sápadt arca, bevérzett szeme is arról árulkodott, hogy testközelből „élvezhette" az Azkaban őreinek társaságát. Millicent összevonta a szemöldökét, és kíváncsian egyenesedett ki a székben.
- Talán szökés történt? – kérdezte.
Elképzelni sem tudta mi történhetett a varázslóvilág legszigorúbban őrzött létesítményén belül.
- Ennél sokkal rosszabb! – sóhajtott Augustus. – Asszonyom, nagyon úgy néz ki, hogy az egyik rab terhes.
A férfi szavai szinte víz hangoztak a szobában. Millicent arca elfehéredett az ijedségtől. Szívéhez kapta a kezét és egy rekedt sikkantás hagyta el a remegő ajkait.
- Az lehetetlen – suttogta.
Augustus magába roskadva állt és a földet bámulta.
- Babát vár egy azkabani fogoly.– suttogta a nő. - Melyik rabról van szó?
A nő hangja remegett, és mereven az utolsó olvasatlan jelentésre meredt.
- Bellatrix Lestrangeről, asszonyom. – jött a lesújtó válasz.
Millicent sehogy sem tudta rendezni gondolatait. Amikor minden megoldódni látszik, egyszeriben jön a felfoghatatlan hír. Terhes boszorkány az Azkaban falai közt. Titkon reménykedett benne, hogy egy olyan nevet hall, aminek a viselője kisebb kihágás miatt ül rácsok mögött. Akit egy hivatalos pecsét kíséretében kiengedhetnek, még ha csak arra az időre is, amíg megszüli a babát. De Bellatrix Lestrange nem ezek közé tartozott.
Augustus meggondolva magát, gondterhelten ült le az imént felkínált székre. Magába roskadva várt. Millicent a kezébe temette az arcát. Egyikük sem szólt. Így teltek a percek.
- Mégis, hogyan történhetett meg ilyen? – tette fel a kérdést a nő.
Hangja kétségbe esett, és vádló volt. Minden képzeletét felül múlta az a tény, hogy ahol életeket vesznek el, ott most egy új, ártatlan élet van úton. A férfi ingatva a fejét, kereste a szavakat.
- Nem tudom – válaszolta végül Augustus.
A helyzet abszurditását erősítette, hogy minden rab külön cellában van elhelyezve. Szinte elképzelhetetlen, hogy a dementorok figyelmét elkerülje, ha egyik rab elhagyná a helyét...
- Volt még valaki önnel?
A nő nehezen, de kezdte összeszedni magát. Ismét hivatalos hangnemre váltott. Tudta jól, hogy gyorsan és határozottan kell cselekedni.
- Nem, kivételesen egyedül mentem. - rázta a fejét a férfi.
- Az jó – sóhajtott Millicent. – a szabályok ellenére is.
Tette hozzá, majd elgondolkozva nézett ismét.
- És mégis körülbelül hány hónapos lehet?
A kérdés jogos volt. Három, négy havonta van kötelező látogatás az Azkabanban. És nem minden látogatásnál mennek végig a rabokon. Az túl sok időt venne igénybe, és túlságosan megviselné az illetőt, aki épp az ellenőrzést végzi.
- Talán már a hatodik hónapon is túl lehet. – próbált visszaemlékezni Augustus. – Már nagy a hasa. Ami azt jelenti, hogy a...
- A baba fejlődik. – fejezte be a mondatot Millicent. – Vajon a dementorok tudják?
- Azt hogy Lestrange terhes? Nem hinném. – rázta meg a fejét a férfi. – De lényegesebben több ételt kap, szóval vagy sejtenek valamit, vagy Bellatrix kér több ennivalót. És hogy elhallgattassák, meg is kapja... Nem tudom.
Fejezte be sóhajtva.
- Személyesen  utasítottam most az őröket, hogy jóval több ételt kapjon Lestrange és minél kevesebbet tartózkodjanak a közelében. Úgy tűnt megértették. De az lenne a legbiztonságosabb, természetesen a baba érdekében, ha Bellát kihozatnánk...
- Ez nem jöhet szóba! – vágott közbe a nő gondterhelten. – Nagyon jól tudjuk, hogy Lestranget nem érdekeli a gyerek, ha kiengednénk, nem tudnánk azt biztosítani, hogy ne szökjön meg. És mi van, ha a babát akarja felhasználni a szökéséhez? Lehet ez egy terv, arra, hogy újra szabad legyen! Nem! Nem kockáztathatunk!
- Így viszont a születtetendő gyermek életét kockáztatjuk! – csattant fel Augustus.
- Ha eddig fejlődött, ki fogja bírni! Ki kell, hogy bírja! – próbált védekezni a miniszerelnök. – De Lastranget nem engedhetem ki. Az túl kockázatos lenne.
Augustus csalódottan állt fel. Dühös volt, és kétségbeesett.
- Jobb lesz, ha ezt holnap folytatjuk. – jelentette ki Millicent és ő is felállt.
Pár pillanatig merőn, szikrázó szemmel néztek egymásra, majd a férfi biccentett és kiment az ajtón. Millicent még egy ideig figyelte a nyitott ajtót, majd összeszedte a holmiját és ő is elindult haza.