Árva lány a háborúban

1915. október 28.

Zötykölődésre ébredtem. Lövéseket hallottam, amiktől egyből kipattant szememből az álom. Hátranéztem és egy srác lőtt felénk. David cipelt a hátán, pontosabban szaladt. Annyira megijedtem, hogy leestem a fiúról. A minket üldöző ismeretlen fölémhajolt és rámszegezte a fegyvert.
- Kérem ne! - Nyögtem ki, majd felhúztam térdeimet és tenyereimmel eltakartam arcom. David sem lazsált, leteperte a fickó, aztán kitekerte kezéből a pisztolyt és eldobta. Ráült az idegenre és tokánál fogva, fejét földhöz szorította. Belehajolt a férfi aurájába és fenyegető arckifejezéssel suttogott neki valamit. Lemászott róla, majd mellémlépett.
- Azt hittem egy hullát cipelek fél napja. - Nevetett fel kissé kínosan és megvakarta tarkóját.
- Nem vicces. - Mormogtam, mire arcáról lefagyott a mosoly. Eközben eleredt az eső. Lekapta hátáról a táskáját és kabátját rám terítette.
- Kedves vagy, de beteg leszel. - Próbáltam minél udvariasabban elutasítani az ajánlatot.
- Ragaszkodom hozzá. - Vette fel ismét hátizsákját. Belebújtam a térdemig érő bőrkabátba és összehúztam magamon. Haladtunk az autóúton, majd egy gyereket láttunk meg. Alig lehetett nyolc éves. A kislány sírt egy macival a kezében. A mellettem sétáló fiú rámpillantott. Szeme azt sugalta, hogy hagyjuk itt az árvának kinéző gyereket. Én ezzel nem tötődtem és odalépkedten a lányhoz.
- Szia. - Gugoltam le hozzá. Nem szólt semmit, csak magához szorította a mackóját. - Velünk biztonságban leszel. - Mutattam a fiúra, aki türelmetlenül dobogott lábával. Ismét megszólalt egy légvédelmi sziréna. A kislányt felkaptam ölembe és David-del oldalamon szaladni kezdtem. Berohantunk egy újabb házba és David felfeszítette a pince lezárt ajtaját. Egy tőlünk egy-két évvel fiatalabb srác szorította magához öccsét.
- Bocsánat gyereket, de mi is jövünk. - Ugrott le Dave, majd átadtam neki a kislányt és én is leugrottam. Lezártuk a vastag fémajtót és pár percen belül hallottuk is a bombák csapódását. A kislány sírni kezdett én pedig átöleltem.
- Itt vagyok, nem lesz semmi baj. - Mondtam halkan, bár én is könnyeimmel küszködtem. Elkezdtem a lánnyal karjaimban dülöngélni és dudolászni.
- Ne kornyikálj! - Szólt rám Dave.
- Énekversenyekre jártam és opera darabokban játszottam. Szóval valószínüleg nincs rossz hangom. - Fenhordott orral vágtam hozzá a szavakat.
- Jaj, a kis urileányzó. Elnézését kérem. - Mondta gúnyos hangnemben. Én csak megforgattam szememet és felálltam.
- Ki kéne menni. Már nem hallok semmit.
- Várj! - Szólalt meg David. - Ti kik vagytok? - Kérdezte a két fiútól.
- Én Samuel vagyok. - Mutatott magára az idősebbik. - Ő pedig Thomas. - Mutatott öccsére. Ekkor a mellettem álló kislány megrángadta téralá érő szoknyámat.
- Téged, hogy hívnak? - Gugoltam le hozzá egy kedves mosollyal.
- Anastacia. - Mondta alig hallhatóan. Felemeltem és nyakamba ültettem.
- Nem, nem, nem. Arról szó sem lehet, hogy ez a három taknyos velünk jöjjön!! - Kiabált David.
- Velünk jönnek, erről nem nyitok vitát! És, ha nem tetszik el lehet menni! Egyedül is gondjukat tudom viselni!! - Fogtam meg a két fiú kezét.
- Muszáj zsarolni, mi? - Tette fel a költői kérdést. Magyarán nem tágít mellőlünk.