Démoni szerelem[BEFEJEZETT]

I. Első találkozás

         16 éves voltam amikor először találkoztunk. -Emlékszel még?- Engem mindig piszkáltak, mert más voltam mint ők. Nekem nem voltak olyan drága dolgaim mint nekik.

         Valaki egyik nap, fegyvert hozott az iskolába. Meg akartak leckéztetni engem, de valahogy fordítva sült el a dolog. A fegyver, egy halálos tárgy, a kezembe került. Magam sem tudom, hogy miért és hogyan, de elfogott, magával ragadott egy pokolian égető érzés, ami olyan gyorsan terjedt szét minden egyes porcikámon, hogy azt éreztem, ott helyben felemészt. Az éles fegyvert fenyegetően tartottam, azon illető felé, aki nekem akart halálos döfést adni. Majdnem rosszul cselekedtem, de mielőtt ez a gonosz „varázslat" felém kerekedett volna, elém állt egy fiú. Az a fiú te voltál. Már akkor is gyilkos pillantásod volt, de én nem féltem tőled. Azt mondtad, hogy „ha meg akarod tenni, hát tedd meg, de most nem vagy önmagad és ha megteszed gyilkos vagy". Aznap, te mentettél meg önmagamtól. Aznap éreztem először, hogy valaki törődik velem, még ha ilyen szavakkal is akartál megvédeni, akkor is. Kivetted a kezemből a kést és ahogy hozzáértél egyszer csak porrá vált. Mindenki úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Mind ezek után a nap ugyan ment tovább, de én mégis úgy éreztem mintha meg állt volna körülöttünk az idő. Másra nem tudtam gondolni, csak is rád. Nem tudtam mi az, amit érzek, mert ilyet még azelőtt nem éreztem. De egy valamit biztosan tudtam, a démoni erőt sugárzó pillantásod másokat talán megrémített volna, de engem elbűvölt.  Attól a naptól kezdve szinte elválaszthatatlanok lettünk. Amikor bajba kerültem és te nem voltál ott, hirtelen a semmiből mégis ott teremtél. Valami mégsem volt így jó. Mióta ismerlek, mintha más világban élnék. Nem tehetek róla, de amint reggelenként meglátlak, ahogyan az ablakomon kopogtatsz és vársz engem, hogy együtt állhassunk neki egy újabb napnak, csak folyik a könnyem. Mert te voltál az első ember, aki megdobogtattad a szívemet. Jó pár év így telt el, te voltál a védelmezőm és a legjobb dolog az életemben.  Ám, eljött a ballagás napja. Sikeresen elballagtunk. Már az első találkozásunk óta, nagyon nyomta egy különleges érzés a szívemet. Én nem tudtam még, hogy mi ez az érzés és, hogy miért fáj ennyire. Mintha egy apró ketrecbe lenne, egy óriási lakattal lezárva a szívem. A lakat forró volt, akár a pokol tüze. Volt egy szívfájdító mondanivalód a számomra. Vagyis nem elmondtad, hanem egy levélben búcsúztál el tőlem. Mikor rápillantottam arra a papír fecnire, ami mellet ott volt a te fekete kereszt medálod, amit mindig a nyakadban hordtál egy lánchoz rögzítve. Akkor a lakat a szívemen, ami egykor forró volt, most egyre fagyosabb lett. Eddig még nem mondtam, de ahhoz a lakathoz te magad vagy a kulcs. Azzal, hogy elmentél és csak egy darab papírt, illetve egy medált hagytál, a lakat még nehezebbé vált. Miközben a levelet olvastam, óriási fájdalom hasított végig rajtam. Ugyan úgy fogalmaztál mint akkor, nem törődve az érzéseimmel. Leírtad „Tudod, egyszerűen csak gondoltam szórakozom veled egy kicsit, aztán ha megunlak akkor kidoblak mint egy rossz kabátot. Nekem te az ég világon semmit sem jelentettél. Egy jelentéktelen tárgy voltál számomra. Ne érts félre, jót játszottam. Egy jó pont amiért ennyire hiszékeny vagy. Könnyebb volt átvágni. Nekem ez egy kiruccanás volt a világomból. Megígérem többet soha nem látsz. Ég veled." Világosan fogalmaztál, bár amit írtál, az eltörte a lakatot a szívemen, legalábbis úgy éreztem jelen pillanatban. De a remény, megmaradt. Az az egy dolog, amit soha nem ölhetsz ki belőlem. Fájt amit írtál, de leges legbelül tudtam, hogy éreztél irántam valamit.

         Elhatároztam, hogy várni fogok rád, amíg csak veszem az utolsó lélegzetem, ezen a földön.