Kaiserreich - A Visszatérés

Egy

- Uram? - a kérdés a kabinokhoz vezető hosszú folyosóról hallatszott. Épp a parancsnoki kabinjába tartott Bauer, de megfordult, s a tiszt már ott is állt előtte. Odalépett hozzá.
- Üzenet érkezett a német U-2 ,,Wolf'' tengeralattjáróról, Dönitz tengernagytól - jelentette.
- Köszönöm, hadnagy - válaszolt Bauer. Ma nem volt jó kedvében, mert már a második próbariadón esett át a
,,Stark Ungarn'' legénysége. Nem tudta, minek, talán valami nagyszabású hadgyakorlat lehet. Mivel Bauernek volt a felső vezetésnél egy barátja, így a legénység már előre tudott a próbariadóról, és fel tudtak készülni arra. Jól is sikerültek, a legénység dicséretet kapott.
Bement a kabinjába. Belenézett a tükörbe. Egy kifejezetten magas férfit látott, fekete hajjal - akiről lerítt a fáradtság -, szolgálati ruhában. Megsimította a haját, majd leült az asztala elé, kezébe vette a levelet és feltette olvasószemüvegét. Az üzenet természetesen németül volt. Kicsit fakó, még szinte frissen, kézzel írott levelet tartott a kezében. Az üzenetben az állt, hogy Karl Dönitz tengernagy kirendeli az ő flottáját az Északi-tengerre, de előtte parancsnoki megbeszélést tartanak Berlinben, és szeretnék, ha jelen lenne. Az utóiratban az állt, hogy a megbeszélésen maga II. Vilmos császár is jelen lesz. Miután elolvasta, letette a levelet az asztalra, levette a szemüvegét és elnézett a kikötő felé. Szépnek látta a tengert, és szerette is csodálni. Még egy pár percig ugyanígy tett, de kopogtak a kabin ajtaján, és felébredt gondolatmenetéből.
- Jöjjön be! - szólt ki. Kinyílt az ajtó, és Hindy István őrmester lépett be, Bauer szárnysegéde a Nagy Háború óta. - Mit szeretne, István? Netán adódott valami probléma? - kérdezte aggódóan.
- Nem, erről szó sincs. Csak közölni szerettem volna önnel, hogy nemsokára kikötünk - válaszolt István. Bauer szemügyre vette őt. István alacsony termetű ember volt, de még a legnagyobb ember a ,,Stark Ungarn'' fedélzetén sem mert volna kiállni ellene szemtől-szemben. Jól ismerte a harcművészeteket, és bárkit leterített. Nemcsak kiváló parancsnok volt, de még jól is harcolt. Most Bauer arcát figyelte, valamit észrevett.
- Uram, baj van?
- Nem mondanám bajnak - válaszolt. Átnyújtotta a levelet Istvánnak. - Szerintem Németország készül valamire.
- Miből gondolja ezt? - kérdezte kicsit értetlenül, miközben a nyitott borítékból kivette a levelet. - Előbb olvassam el, abból majd kiderül, gondolom - mondta Hindy. Bauer elmosolyodott. Hindy széthajtotta a levelet, és elolvasta.
- Értem, de mit akarnak pont az Északi-tengeren?
- Szerintem hadgyakorlat, vagy valami hasonló. Több információt nem tartalmaz a levél. Nem akarhatnak még egy háborút, még nem vagyunk arra felkészülve - mondta megfontoltan Bauer. - Biztos valami fontos. - mielőtt más témára terelte volna a szót, a fedélzeti tiszt lekiabált.
- Megérkeztünk, uram!
- Jó, készülődjenek! - válaszolt, majd felkapta kabátját és sietve indult a fedélzetre. Mikor felért, a lenyugvó nap a szemébe sütött, ami kissé elvakította. Nyárhoz képest viszonylag hideg volt, az emberek is kabátban jártak az utcákon. Bauer sem tett másként, méghozzá fázós volt. Azonnal rendre utasította a matrózokat, akik nem tették a dolgukat. A fedélzeti tiszt jelentett:
- Kikötünk! - a hajó szép lassan bedokkolt. Bauer és pár embere kiszáltak a hajóból. Bauer odament az ellenőrhöz, és közölte, miért vannak itt. Az ellenőr tovább engedte őket. Istria szép hely volt. Bauer mindig is csodálta, szeretett ide járni. De most nincs idő gyönyörködni. El kell jutni Berlinbe.
- Uraim! Az úticél Berlin! - közölte embereivel, akik örültek, mert még sosem jártak Berlinben. De most itt az idő.

*

- Engedjenek... engedjenek már el! - ordította Andrè az őt vivő, vörös karszalagos, egyenruhás katonáknak.
- Ezt nem tehetik! Nem... tettem semmit.
A két férfi beráncigálta egy épületbe, majd belökték egy szobába - a szobában csak egy ágy és egy vödör volt, meg egy kis ablak, ahol éppen csak beszűrődött a fény -, és bezárták utána az ajtót. Andrè dübörgött azon, és még az őrökre szórt egy-két trágár szót. De rájött, hogy ez nem segít, és ezzel még csak jobban felbosszanthatja az őket. Leült a poros ágyra, és nézte az ajtót. Az egyik őr valahova elment, de a másik, fegyverrel a kezében ott maradt az ajtó előtt. Elgondolkozott valamin. Először is: miért fogták el? Hazaárulás. Ezt a szót gyűlölte, mióta először mondták rá Marseille-ben. Ott fogták el, bíróság elé vitték, és elítélték fogságra. ,,Még mindig jobb, mint egy munkatábor'' gondolta. Másodszor: mi lett a hazájával? A francia kommunisták átvették a hatalmat, és akiknek nem tetszett a rendszer, egyszerűen hazaárulással vádolták, és elvitték munkatáborba, vagy jobb esetben börtönbe. De voltak olyanok is, akiket kivégeztek. Elég rossz helyzet alakult ki a hazájában. Ezen gondolkozott, mikor kinyílt az ajtó. Az az őr lépett be, aki az ajtó előtt állt. A kezében egy tál volt, és benne egy kis étel. A tálat a földön odalökte Andrè lába elé.
- Tessék, egyél, éhen ne halj! - mondta kicsit megvetően. Andrè a szemébe nézett, majd felvette a tálat. Az étel eléggé kevés volt, és undorító. De már nagyon éhes volt, és belekóstolt. Evőeszköznek egy kis kanalat adtak. Az ételnek nem volt valami jó íze. Miután végzett, letette a tálat, és lefeküdt az ágyra. Megpróbálta kipihenni magát az eseményteli nap után. Időközben éjjel tíz óra felé járt, akkor már fent volt Andrè. Az ablakon át épp láthatta a holdat, és pár csillagot. Mindig is érdekelte a csillagászat. Mikor a világháború idején belépett a hadseregbe, vett egy távcsövet, és azon kémlelte az eget. Egyszer az mentette meg az életét. Akkor a hold egy domb mögül jött fel, ami az ellenséges vonalak előtt állt. Már készült, hogy láthassa. Belenézett a távcsőbe, és figyelt. Csak ő volt fent. Már mindenki aludt. De a hold előtt feltűntek az ellenséges csapatok, amik halkan közeledtek a francia tábor felé, ahol akkor mélyen aludtak a katonák. Támadt egy ötlete: Megfogta a pisztolyát, és eleresztett egy lövést az égbe. A franciák azonnal talpra ugrottak, és ő elmagyarázta a parancsnoknak a vészhelyzetet. Később kitüntették ezért. De ő még nagy stratéga is volt, amely tudása nem kevés felettesének jött jól. Andrè mindig felidézte magának ezeket a történeteket. De most hallgatózott. Nem rég került ide, de már unta a helyet. Nem tudta, meddig tarthatják itt. Egy teljesen üres épületben, ahol csak ő van itt, meg két katona. A közelben halk hangokat hallott. Lépések zaját. Talpra ugrott, és az ablakon át megpróbálta megkeresni a hang forrását, de nem látott semmit, csak a sötétséget. Hirtelen nagy kiabálást, dulakodást hallott az épület előtt, majd egy lövést. Az őr az ajtó előtt elterült a földön. Andrè feszülten figyelt. Kinyílt az ajtó, és egy fiatal, még nála is fiatalabb férfi lépett be hozzá.
- Uram, jöttünk, hogy kiszabadítsuk - mondta, közben odasétált a halott őrhöz, és elvett egy kulcsot, amivel kinyitotta Andrè bilincsét.
- Köszönöm, de ki maga, és miért segít nekem? - kérdezte meglepetten Andrè.
- David Fisher hadnagy vagyok, a Szabad Hadseregtől. Magának csak Dave. Szükségünk van magára - mondta Dave.
- Hogyhogy szükségük? - értetlenkedett Andrè.
- Most jöjjön velem, majd a főhadiszálláson mindent megbeszélünk - jött a válasz, és Dave már indult is ki az épületből. Andrè nem habozott, és utánairamodott a fiatal fiúnak. Dave intett két társának, akik körültekintően, fegyverüket előreszegezve indultak el ő, és Dave mellett. Andrè csodálkozott, hogy mit keres itt ez az amerikai Lyonban. Itt szolgálhatott az Nagy Háborúban. Andrè nem először járt Lyonban. Jogászként foglalkozott régebben, és egy ilyen ügy miatt jutott el Lyonba. De most végre szabad.