A 206-os kisbolygó

Távozók

Azonnal kiszúrta. Átható, örökké vizsgálódó tekintete belemélyedt riadt pillantásomba, aztán kinyújtotta felém a kezét. Védelmezőn a másik kezembe fogtam remegő kézfejem, mire határozottan rám szólt:

- Kérem.

Egy lélegzetvételnyi szünet következett, aztán beletörődőn a tenyerébe fektettem.

- Mióta? - pillantott fel kifejezéstelen arccal.

- Tegnap este kezdődött... kiesett a kezemből a fogkefe.

- Azonnal szólnod kellett volna.

- De ez semmiség. Biztosan semmiség. Csak túlterheltem.

Felállt, és intett, hogy álljak meg előtte. Rövid sóhajjal úgy tettem, ahogy kérte.

- Nyújtsd előre mindkét kezed felfelé nyitott tenyérrel.

Hozott két fél literes palackot, és a kezembe adta őket. A jobb azonnal lecsuklott, aztán pár pillanatnyi intenzív remegés után a bal is. Megrezzent az arca.

- Baszd meg... - sóhajtotta, és idegesen megdörgölte a tarkóját. Elvette az üvegeket, aztán zavartan maga elé bámult. Ritkán láttam ilyennek, láthatóan nem tudta, mit tegyen. Végül a kezébe vette a kommunikátorát.

- Központ - szólt bele, majd amikor visszajelzést kapott, folytatta - Újabb fertőzöttünk van.

- Ki az?

- Szkíta.

- Hogy történhetett ez?

Egy pillanat alatt a plafonon volt.

- Szórakozol velem?! Én engedtem be hozzájuk azt a beteg faszt?!

Odaát a kontakt megköszörülte a torkát.

- Stádium?

- Kettes.

- Értem. Kis türelmet.

Csend ülte meg a helyiséget. Rémülten dobogó szívvel bámultan rá, ő pedig mindvégig kerülte a tekintetem. Meg sem próbált nyugtatgatni, annyira el volt foglalva a saját gondolataival.

- Aiden? - szólítottam meg óvatosan - Mi folyik itt?...

Nem válaszolt.

- Emiatt... Ez történt Daroval is?

Daro a másik patronáltja volt egészen pár nappal ezelőttig, mikor is elvitték valamilyen továbbképzésre néhány másik társunkkal együtt. Egyfajta testvér szerepet töltött be számomra, bár nem volt igazi. Keveseknek adatott meg, hogy a vértestvérük is itt nevelkedjen velünk. Most azonban kezdtem megérteni, hogy szó nem volt soha semmilyen továbbképzésről. Betegek lettek. Betegek...

- Életben van még?

A hangom gyenge volt és halk. Összeszorult torokkal, könyörgőn néztem tanítómra. Választ kerestem, még ha megnyugvást nem is adhatott.

- Igen - szólalt meg végre - Még igen.

- Aiden? Ott vagy még? - szólalt meg a hang a kommunikátor túloldaláról, mire összerezzentem.

- Igen - válaszolt gyorsan - Mi a döntés?

- Készenléti állapotot rendeltünk el. A tanítók átvizsgálják a kolóniát. Félórán belül kiderül, hogy hány fertőzött van. Mindenkit behozunk, aki egyes fázisban van vagy fertőzött, de tünetmentes. Még vizsgáljuk, hogy miért terjed ilyen könnyen.

Aiden várta volna, hogy folytassa, de néma csend ült meg a szobában.

- És Szkíta?

- Neki már késő.

- Miről beszélsz?! - csattant fel Aiden haragosan.

- Az eddigi terjedés mértékéből ítélve sok betegre számítunk. Szükség van a helyre.

- De ő egy... - kezdte volna, de elharapta a mondat végét, amikor rájött, hogy még mindig ott ülök.

- Természetesen tudunk róla. Központ vége.

Lendületből falhoz vágta a kommunikátort, aztán fel-alá kezdett járkálni, végül beleütött a fából készült tartóoszlopba. Egy kis teremben ültünk, szerény berendezéssel, nem igazán volt alkalmas arra, hogy törjön-zúzzon dühében. A reggeli kötelező félórás találkozónk helyszíne volt ez. Annak idején gyerekként csoportokban zsúfoltak be minket ide, és napi 8-10 órán keresztül tanítottak minket, ki-ki a maga szakterületére a tanítók közül.

Megrezzenve tértem vissza a jelenbe, amikor hirtelen elém toppant.

- Gyere - intett elszántan - Idekint esélyed sincs.

Az ablakon túlról kiabálás zaja szűrődött be, sietős alakok verték fel a nyugalmat. Követtem a tanítómat, ki a felbolydult városba. Társaim megzavarodva tömörültek a főtérre. A távolban több repülőgép várta azokat, akik menthetőek.

Hirtelen történt. Futás közben kicsuklott alólam a lábam, és mivel semmivel sem tompítottam, fájdalmas pofára esés lett belőle. Aiden azonnal ott termett, a hónom alatt átkarolt, és felráncigált a földről.

- Nem - állta utunkat egy fegyveres férfi, amikor a géphez értünk.

- Be kell vinnünk - jelentette ki határozottan Aiden.

- Őt nem.

- De... - kezdte volna ő, miközben már emelte a karját, hogy félretaszítsa a másikat.

- Aiden? Itt a központ - szólalt meg recsegős hangon a kommunikátor. Úgy tűnt kicsit azért megérezte, hogy falhoz lett vágva.

- Itt Aiden - szólt bele azonnal.

- Felsővezetői engedélyt kapott. Azonnal...

- Már itt vagyunk.

- Engedélyszám 2455-ZZ. Központ vége.

- Értettem - és közben várakozón a fegyveresre nézett. Az biccentett egyet, és félreállt az útból. A gépben leültetett az egyik ülésre, bekapcsolta az övet, aztán fáradtan, örömtelenül rám mosolygott. Már egészen megőszült azalatt a 19 év alatt, amit velünk töltött, csecsemőkorunktól. Végtelen szomorúság ült meg a tekintetében.

- Ne felejts el - szorította meg a kezem, és hosszan a szemembe nézett. Megzavarodva viszonoztam a pillantást. Elszakította tőlem a tekintetét, és az ülés melletti maszkért nyúlt. Amikor feltette, mutatta, hogy vegyek mély levegőket.

Az ájulás gyorsan jött és könyörtelenül.

***

Soha nem tudtuk meg, mennyi idő telt el. Egyszercsak eljött az ébredés, otthon, kinek kinek a saját ágyában, mintha a járvány csak egy rossz álom lett volna.

Valami azonban hiányzott.

Több társunk tűnt el örökre a tanítókkal együtt. A központi épület helyét pedig már csak a kikopott hegyoldal mutatta.

Magunkra maradtunk.