A mélyből a csúcsra

1.

Félálomban húztam magam után a megtömött, ütött-kopott bőröndöt. Egyből kinyílt a szemem, amikor fel is foghattam végre, hogy én, pont én Párizsba fogok utazni! A leghíresebb balettiskolába! De annyira aggódok... Nem biztos, hogy felvesznek. Még csak 4 éve táncolok. Hirtelen visszatértem a gondolkodásból, amikor odaértem az ellenőrzőhöz. Megnézték a cuccaimat, majd mehettem tovább. Odaadtam a jegyemet, majd izgatottan lehuppantam a helyemre.

2 órával később...

Szinte futottam az ajtóhoz. Türelmetlenül toporogtam előtte. Majd végre kinyílt. Végigfutottam a repülőtéren. Ámulva néztem a várost. Már innen látszott az Eiffel torony. Hívtam egy taxit, ami elvitt az intézethez. Egy utcával arrébb béreltem lakást. Lepakoltam, aztán siettem a felvételire. Kaptam egy sorszámot: 81. Jó sokan leszünk! És még mennyit kell várnom... Leültem egy szimpatikus lány mellé. Ő rámmosolygott.
-Mi a neved?-kérdezte.
-Melanie Feltzer. Szerb vagyok. A te neved mi?
-Salome Gosnale. Francia vagyok. Jó messziről jöttél! Ennyire szeretsz táncolni?
-Imádok! Bár még nem megy olyan jól...-ekkor megszólalt a hangosbemondó. A nevemet és a sorszámomat mondta. Egyre szaporábban vettem a levegőt. A víz is levert. Elköszöntem Salometól, remegő lábakkal sétáltam oda a függönyhöz. Már át voltam öltözve, babarózsaszín dresst viseltem. Ennyit elégnek gondoltam, hogy előadjam a chandeliert. Maddie a példaképem, ezért választottam azt a darabot. Fehér parókát is vettem hozzá. A zene elindult. Elkezdtem a táncot. Jól ment. Már nem gondoltam a zsűrikre, a nézőkre, a többiekre, csak élveztem a táncot. Jött a szaltó. Azt hittem sikerülni fog, amikor megéreztem a hideg padló keménységét a hátamon...