Egyszer az ördög is pórul járt

Réges-régen volt egy ördög. A neve Lupite, haja hosszú és zsíros, szarvai hegycsúcsokként kandikáltak ki a fejéből. Lakosztálya a Pokol legmélyebb szintjén helyezkedett el. Szobája kénes és bűzös. Büszke egy ördög volt, úgy érezte bármilyen feladatot képes elvállalni, hisz egyszer sem vallott kudarcot 300 éves pályafutása során. Az a nap nagyszerűen kezdődött számára, egy kis alkalmazott keltette fel, hogy a Vezér hívatja. Még Mesterként is szólították ördögi alárendeltjei.

- Boldogtalanságot és szörnyűséget kívánok, mit parancsol?- hajolt meg alázatosan Lupite.
- Lenne egy feladatom számodra! Menj fel a fenti világba, él ott egy herceg a palotában, neki nemsokára születik egy gyermeke. Menj és szerezd meg nekem!- hangzott a parancs.
- Igenis! - és ezzel távozott. Nem tett fel kérdéseket, a Vezér parancsa mindig tiszta és érthető volt.

 Felvánszorgott a Pokol legfelsőbb szintjére és átment a fenti világba vezető kapun. Odafent éjjel volt, a holdfény világította meg szegény ördögünk arcát. Tervvel még nem rendelkezett. Úgy döntött elhelyezkedik szolgálóként a palotában. Folyton-folyvást figyelte a történéseket. Egy nap izgatott kiáltásokkal telt meg a hely.

-A hercegnő mindjárt szül!- adták tovább egymásnak a cselédek. Lupite nem sokat teketóriázott, átváltozott egy fekete macska alakjába és besomfordált a hercegi pár szobájába. Nagy volt a sürgölődés az ágy körül. Csendben meghúzódott a sarokban. A hercegnő egy gyönyörű kislánynak adott életet. „Itt az idő! Odamegyek az ágyhoz, visszaváltozom és elviszem" gondolta magában és előmerészkedett rejtekhelyéről.

- Sicc! - kiáltotta az egyik gyógyító, mikor észrevette, de nem tágított- Takarodj, te rusnya macska! Ezek olyan betegségeket hordoznak, amit könnyen elkaphat egy ilyen kis teremtés – szólt még a nő, magyarázva a fiatal anyának. Csak nem tágított, ezért a felcser megfogta és kihajította az ablakon. Azonban ördögünk megpróbáltatásai itt nem értek véget, az ablak alatt egy tó volt. Hiába változott vissza eredeti formájába, ez nem segített azon, hogy nem tudott úszni. Elmerült a habokban. Mikor magához tért, újra a pokolban volt. A többi ördög nevetett csuromvizes ábrázatán. Szégyenszemre kullogott Mestere elé. Az nem szólt semmit, csak elbocsátotta. Másnap reggel átköltöztették egy feljebb lévő szobába, lefokozták, már nem mehetett többé emberi világba.

Egy hosszú lenszőke hajú lány fésülködött a szobájában. Szolgái nem voltak a közelben, jobb szerette maga ápolni 16 éve növesztett koronáját. Este volt, az erkély felől hideg szél fútt a szobába. Fázósan szorította össze magán köpenyét. Szökésre készült. Elege volt a hercegnői kötelességekből. Mióta a szülei királyi párrá lettek koronázva sokkal több szabályt kellett betartania. Mit ne mondjak, hercegnőnk kissé lázadó természetű volt. Miután végzett a szépítkezéssel, egyszerűen felfogta haját és csomókkal összekötött lepedőt eresztett le az erkélyen. Szerencséjére senki sem látta meg, a hold is jótékonyan el volt takarva a felhők által, szinte vaksötét volt. A lány nem félt, valamiért mindig is vonzotta a sötétség. Elindul a palota erdejének közepébe. Összefutott egy fura szerzettel.
-Mit csinál itt, ilyenkor egy lány?- kérdezte. A lány figyelmen kívül hagyta. Nem tetszett neki a teremtmény. De az csak nem hagyta magát.
-Te lány! Hozzád beszéltem! Ha nem szólsz, leviszlek a pokolba.- Analynn (így hívták hercegnőnket) megkuncogta ezt.
-Jól van, ha így szeretnéd.- mondta dühösen az ördög, mivel ő volt az a fura szerzet. A lány előtt elsötétült a világ.

Kénszagtól bűzös levegő vette körül az ébredező lányt. Lávakúpok biztosították a fényt, miközben hőt bocsátottak ki magukból. A helyiség meglehetősen párás volt, egy ember számára. Egy ördögnek csak megszokott. Analynn lassan nyitogatta szemeit. Nem volt senki körülötte, egyedül hagyták. Hirtelen zajt hallott és elrejtőzött az egyik kúp mögé.
- Majd meglátjátok, olyan szép prédát ejtettem máma.- hallotta elrablója hangját. – Mi ez? - csattant fel dühösen. „Biztos észrevette, hogy nem vagyok ott" gondolta a lány.
-Na mi az? Csak nem megszökött?- kérdezte egy másik hang.
-Komolyan mondom, hogy az előbb még itt volt- bizonygatta. A többi ördög felröhögött.
-Biztos, biztos- mondogatták egymásnak. A hazugsággal vádolt ördög mérgesen elcsörtetett.

 A lány óvatosan kikukucskált búvóhelyéről. Nagy ördögcsapat volt odakinn. Észrevett egy folyosót maga mögött. Egy hosszú lépcsősor nyúlt felfelé. Elindult, ahogy egyre feljebb került, úgy csökkent a hőmérséklet és a kénszag, de egy embernek ez még mindig eltért a megszokottól. Hirtelen valaki előbukkant előtte. Lupite volt, aki gyermekkorában megpróbálta elrabolni, persze ezt nem tudhatta a kis hercegnő. Egy köteg papírt szorongatott kezében, miközben motyogott. „Nyavalyások" lehetett hallani. Analynn már nem bírt lefékezni, egyenesen beleütközött ördögünkbe. Mindketten elestek volna, ha Lupite nem méri fel olyan jól a helyzetet, és elkapta a lányt. Egy ideig csak bámultak egymásra. Végül az ördög szólalt meg:

- Hát te mit keresel itten?

- Elraboltak - szólott a hercegnő meglepetten. Azt hitte elrablója mindenkinek dicsekedni fog.

- Hmm... - kommentálta a dolgot – Vissza szeretnél térni?

A lány megint csak meghökkent.

- Persze. 

Elindultak a lépcsőn még feljebb, egy kapuhoz vezette.
- Itt tudsz átlépni a világodba- szólt Lupite. A hercegnő bólintott, és arcon csókolta ördögünket, aki rendesen megilletődött.
- Mi a neved? – kérdezte még a lány.
- Lupite – szólt bamba képpel. Kezét az arcán nyugtatva.
- Az enyém Analynn, a fenti világ hercegnője vagyok – ekkor esett le ördögünknek, hogy őt kellett volna elrabolnia. Elvörösödött, már ha ez egyáltalán lehetséges. A lány integetve átlépett a kapun. Lupite is felemelte a kezét. „Nem baj, kedves teremtés" gondolta és visszatért a munkájához.

O