A Kékség és a Vérszipoly

Bevezető- Hogy is kerültem a vérszipolyhoz?

A lány éppen szünetet tartott az edzésben. Egy terebélyes fa árnyékában pihent meg, hátát a rücskös törzsnek támasztotta. Fegyvere mellette pihent, pontosan elérhető távolságban. Ezüst íriszei a semmibe révedtek. Gondolatban eléggé messze járt a földől. Messze, valahol a múltban.

Ha az egy-két évvel ezelőtti életét élhette volna,  semmi oka nem lett volna a panaszkodásra. Volt tető a feje felett, meleg étel és innivaló, ágy, amiben alhatott, és a legfontosabb: szerető, gondoskodó szülők. Ám ez az egész gyökerestül megváltozott. A szülei hirtelen lebetegedtek. Semmilyen orvos nem tudta megállapítani, hogy pontosan milyen betegségről lehetett szó. Csupán a találgatások mentek, s az ingázás orvosról orvosra, hátha valaki okosabbnak bizonyul. Végül kiderült, mivel álltak szemben: Valami vírus szabadult el a világban, mely a felnőttekre nézve halálos végkimenetellel zárult. Reika szülei sem voltak kivételek ez alól. Bár már nem volt akkor olyan fiatal, a dolog mégis megviselte a lányt. Egyszerre két, igen közel álló családtag még neki is soknak bizonyult.

Szerencséjére nem kellett túl sokáig "otthon" nélkül maradnia. A Japán Császári Démonhadsereg befogadta a soraiba. Szükségük volt az új tagokra, ráadásul a lány veszteségei miatt a dühét jó motivációnak találták arra, hogy jó harcos váljon belőle. Persze, ha azt okosan tudja használni. Reika itt szembesült egy elég váratlan ténnye. Azzal, hogy nem csak az apokalipszis veszélye fenyegette az emberiséget. Hanem a vámpírok is...

Mielőtt a hadsereghez került volna, nem nagyon hallott róluk. Helyesbítve. Az sem nagyon merült fel benne, hogy léteznének. Kezdetben csak pletykák, történetek jutottak a fülébe. Azt hitte, csak riogatni akarják őket, újoncokat. Aztán, volt szerencséje a saját szemével is látni néhány vérszipolyozót. Mindegyikük szeme skarlátvörös, füleik vége kicsit hegyesebb, de ami szerinte a legrosszabb bennük, az a megnyúlt, éles szemfoguk. Számára egy kicsit sem voltak szimpatikusak. Az a hír járta, hogyha nem rögtön a harcmezőn ölték meg az embert, akkor elhurcolták magukkal, s háziállatként tartották, na, meg a vérén éltek. Bwa... Kirázta a hideg pusztán ennek a dolognak a gondolatától is. Viszont, neki eddig még face to face a harcmezőn eggyel sem volt dolga. Ugyanis, még nem is harcolhatott a csatamezőn. Indoknak azt mondták a felettesei, hogy túl tapasztalatlan volt még ehhez, még fejlődnie kellene. Valahol megértette ezt, ám mégis igazságtalannak tartotta. Nem akart ölbetett kezekkel ülni a háború kellős közepén.

Ahogy a királykék loboncú lányka ült a fa alatt, az életén elmélázva, egy gondolat fogalmazódott meg a fejében. Nem akart ölbetett kézzel ülni. Tenni akart valamit. És éppen emiatt határozta el, hogy hasznossá válik. Információkkal fog szolgálni a társainak. Ekkor még nem is sejtette, mekkora kalamajkába keveri majd magát...

***

Minden, azon az átlagosnak tűnő napon kezdődött. Ugyanolyan korán kelt fel, mint mindig. A nap még csak álmosan hunyorgott a horizont mögül, első sugaraival lágyan cirógatta, ébresztgette a még alvó tájat. Gyorsan lefürdött, majd felvette a fekete és zöld egyenruháját, melyet minden tag hordott, aki a Hadseregnél volt. Ám a mai napja további részét nem a rutinjának megfelelően akarta eltölteni. Jobb terve volt. Ugyan sejtette, hogy hatalmas baromság, ráadásul szinte lehetetlen vállalkozás is. De ő úgy érezte, képes lesz kivitelezni, ha nagyon akarja. Hogy mi is volt pontosan ez az ötlet? Be akart osonni a felettesei egy megbeszélésére, hogy néhány dolgot kihallgasson. Ha pedig a kellő információ nem hangzana el, a megbeszélés után keresgélne a jelentések és a feljegszések között. Hogy mit is keresett? Egy vámpírnemes tartózkodási helyét.

Tekintetét az órára vezette. A többiektől már megtudta, hogy mikor tartanak megbeszélést a magasabb rangúak. Ilyenkor nekik általában még maradt reggelente egy kis idejük még összekapni magukat, hogy agyilag is felkeljenek a kómából. Utána pedig következett az edzés, meg némi elméleti anyag. Reika most ezt a pihenésre szánt időt arra fordította, hogy időben a megbeszélés helyszínére érjen. Komótosan, látszólag céltalanul bandukolt. Nem akart feltűnést kelteni, szóval igyekezett minél természetesebben viselkedni.