A Kékség és a Vérszipoly

1. rész- Kezdődnek a problémák...

Ekkora idióta hogy lehetett!? Hát, úgy látszik elég egyszerűen. Mivel az lehetetlennek bizonyult, hogy ebből a szobából megszökjön, szembefordult a vámpírnemessel. Majd két fejjel tornyosodott felé. Nem csak picinek, de nagyon gyengének is érezte magát mellette. Nem is igazán tudta mivel hasonlítani az érzést. Na, de ez persze nem azt jelentette, hogy majd rögtön be is hódol neki. A-a. Peckesen kihúzta magát, majd meglöködte a kezét, amivel a ruháját tartotta.
- Mit keres itt egy hozzád hasonló halandó egyedül?- Hangjában semmi támadást nem vélt felfedezni. Csak lenézést akkor, amikor a rá vonatkozó részt ejtette ki. Jellemző arogancia... Reika hallotta a felletteseitől, hogy a vámpírok fejlettebb, magasabb rendű fajnak tartották magukat, az embereket pedig lenézték, csupán lábas jószágként tekintettek rájuk. Na ezt most sikerült élőben is megtapasztalnia.
- Nem tartozom neked semmiféle magyarázattal- fújt egyet dacosan a mondat végén. Beszélgetésük közben tekinteteik néma harcot vívtak. A vámpír skarlátvörös íriszei mélyedtek a lány ezüstjeibe. Bár nem szerette a szemkontaktust, most rezzenéstelenül állta. Meg akarta mutatni a vérszopónak, hogy ki volt az úr a háznál.

Csend telepedett a szobára néhány másodperc erejéig. Se a szöszi, se a kék hajú nem tágítottak a lányka mellöl. Pfff... És az embereket tartották háziállatnak. Ez a kettő éppen úgy viselkedett, mint két jól nevelt kutya, akik a gazdájuktól várták a parancsot.
- Rosszul gondolod. Mától hozzám tartozol, így köteles vagy válaszolni arra, amit kérdezek tőled- intézte felé szavait a colos. Hűha. Most mit várt? Menjek le hídba a hír hallatán? Az hiányzott még a lánynak, hogy három vérszipolyozó legyen a lakótársa. Bár... Ha úgy nézte, mégis kapóra jöhetett a helyzet. Hisz így többet megtudhatott róluk, mint úgy, ha nem mutatta volna magát. Csupán a szökését kellene majd a jövőben megoldania, és jól is jött ki volna ebből az egészből.
- Mondhatod nekem, hogy a ,,háziállatod" leszek, de nem vagyok köteles neked engedelmeskedni- morrantotta oda halkan.- Nem vagyok egy kutya, akit csak úgy be lehetne nevelni. Önálló gondolatokkal rendelkező lény vagyok, akire nem erőltetheted rá az akaratodat csak úgy, mert te vagy a férfi!
Ahogy elnézte, a két nőszemély már tekintettek rég meggyilkolta. Nem tetszett nekik a beszédstílusa. Legalábbis nagy volt a valószínűsége annak, hogy ez lehetett az indok. A lány nem akarta velük még pluszba közölni, hogy nem mindenki olyan engedelmes kutyus, mint ők. Azzal biztosan ténylegesen kiverte volna a biztosítékot.

Újabb hallgatással töltött percek következtek. Ebben a csendben még a szívverései is felértek egy-egy atomrobbanással. Látszólag a három vámpír azt mérlegelte, hogy mikor, illetve hogyan is szedje szét. Végül erre szerencsére nem került sor, csak az újdonsült ,,gazdája" törte meg a némaságot.
- Majd meglátjuk, hogy a későbbiekben is ez lesz-e a véleményed- jegyezte meg széles vállait megvonva. Nagyon úgy tűnt, hogy biztos volt abban, amit beszélt.- Egyet jegyezz csak meg: Ne is próbálkozz a szökéssel. Úgysem fog sikerülni.
Ahha. Ha te mondod... De azért próbálkozni szabad.
- Majd ezt eldöntöm, ha őméltósága meg tetszik engedni- forgatta meg sóhajtva a szemeit, majd megpróbált kicsit kultúráltabb hangvételt felvenni.- Amúgy Reika Hayashi vagyok. Ha kímélni akarod magad, akkor csak üvöltsd, hogy Rei, ha majd valamiért kikapnék a jövőben.
Azt nyíltan nem akarta kimondani, hogy nem szerette a Reikát. Biztos volt benne, hogy a drága tejbetök azonnal kapna a lehetőségen, és kiidegelné. Be tudott volna szállni a játékba, de akkor sem akart ilyen lehetőséget tálcán kínálni. Sejtései szerint még bőven eleget fogják egymás idegeit gyepálni a jövőben, ameddig itt kell senyvednie.

- Téged hogy hívnak, vámpír?- Hiába minden igyekezete, a ,,vámpír" szót akkor is csak köpve sikerült kiejtenie.
- Crowley Eusford, a T...- kezdett bele a colos, ám a lányka kedvesen félbeszakította a mondandóját.
- Igen, igen, tudom. A Tizenharmadik- legyintgetett bőszen.- Nos... Ilyenkor szokás mondani, hogy örvendek- nyújtotta felé flegmán a kezét.
- Úgyszintén- mintha csak az előbbi pofátlankodása meg sem történt volna, a colos azzal az aranyos kis mosolyával megrázta házikedvence kacsóját.