Csapatban az erő

1. rész

Épp Grimmagstone felé tartottam a Zarándok úton, az ottani pap, Priscus atya kérésére. Úgy tűnt nagyobb biztonságban akarta tudni, az amúgy csekélyke és jelentéktelen falut. Végül is nem a lakók miatt volt ő odarendelve, hanem az első Kör mágusának sír-gondozásáért. Állítólag ugyanis maga a vallás atyja, Agathon helyezte végső nyugalomra. Azóta a sír zarándokhellyé vált. Gondolkodtam, hogy szabadidőmben én is megnézném, de visszatérve a biztonságra: „miért akarhatja Priscus atya, hogy ennyi körmágus legyen egy helyen? Valaminek történnie kellett, hiszen a kör jelentős személyeiből is idecsalt kettőt." Így gondolkodtam magamban elmélyülve, mikor is zörgésre lettem figyelmes az egyik bokorban. Gyorsan összeszedtem magam és előrántottam a varázslatokat tartalmazó könyvemet. Már elkezdtem mormolni az egyiket, mikor a valami előlépett a bokorból.

Meglepetésemben majdnem kiesett a kezemből a könyv, hiszen egy kislány állt előttem. Nagyon csapzott volt. Dús, vörös haja gubancosan, csomósan össze-vissza állt, az arca, s miután jobban megnéztem, az egész teste kormos volt, hamu-lepte. Egy egyszerű fehér hálóing félét viselt, még cipőt sem volt a lábán. És az arca volt csak igazán rémisztő. Az amúgy édes vonások kemények voltak, a közönyösség sugárzott belőle. A szemeiben pedig a fény halovány jelét sem találtam; akár egy gyilkos.

Nagyot nyeltem, s tény, hogy bár először megijedtem, nagyon megesett rajta a szívem. Nem tudtam, hogy ez a csöpp kis gyermek mit élhetett át, hogy utána így fessen. Bár ezekben az időkben nem volt nehéz kitalálni.

Közelebb léptem hozzá, leguggoltam, s így fejmagasságba kerültem vele. Mosolyogtam, és próbáltam a lehető legkedvesebb hangomat megvillogtatni:

– Szervusz. Hogy kerülsz ide? A faluban élsz? Én is oda tartok, mehetnénk együtt.

A kezemet nyújtottam felé, mire ő rámutatott, hogy ezt ne csináljam többé, vagy nem csak egyszerűen fájni fog, de búcsút mondhatok az ujjaimnak. Közérthető nyelven: megharapott. Én fújni kezdtem a kezem, és rázogattam, ő viszont bámult tovább.

Mikor felnéztem rá, csak akkor láttam, hogy kristály-kék szemei már nem élettelenek. Nagyra nyitotta őket és azt suttogta meglepetten:

– Te nem vagy rossz ember.

– Most komolyan?! – siránkoztam - És neked egy harapás kell ahhoz, hogy ezt megállapítsd?!

– Bocsi! Csak tudod, sok rossz ember van, aki kedvesnek látszik.

– Hű... - álmélkodtam- Mondd csak, hány éves vagy?

– 10.

– Mi?! - hüledeztem.

– Mi a baj? Nem nézek ki annyinak?

– Nagyon nem! Simán leírtalak volna 14 évesnek.

– Ó, ez kedves tőled. - felettébb édesen vigyorgott - Férfitől még nem kaptam bókot.

– De ha már a kornál járunk... van bőr a képeden letegezni egy felnőttet?

– Van. – bólintott, megest vigyorogva.

– Huh... de nehéz veled. De mondd csak, nincs kedved velem jönni? Csak nem hagyhatlak kint egyedül.

– Jó. Jövök. - és ahogy felálltam, ő megragadta azt a kezem, amelyikbe beleharapott.

– Hékás. Lehetne benned annyi tapintat, hogy nem azt a kezem szorongatod, amit voltál kedves megkóstolni. - de erre ő csak nevetett.

– Még sincs.