Csapatban az erő

5. rész

Miután végre kialudták magukat, felkeltek ebédelni. Falatozás közben viszont beállt a csönd. Nem az a fáradt, "nem akarok beszélni, álmos vagyok, hagyjon békén mindenki"-féle, hanem a kínos. Ezért Tündérke úgy döntött, feldob valami témát.   

– És mi jót csináltál az elmúlt 15 évben?

– Elég sok mindent, alig volt egy-két állandó vállalkozásom. - válaszolt két falat közt Öcskös.

– De mégis, mesélj, nagyon kíváncsi vagyok. - Ylia letette a kanalát, és az asztalra könyökölve várta a fiú élménybeszámolóját.

– Például Kalandvadásznak tanultam, legalább 10 mestertől.

– 10?! - hüledezett Nagyfőnök és Tündérke. 

– Igen, 10. Mert minél több mesternél járok, annál többféleképpen ismerhetem meg a mesterséget, amit ki akarok tanulni. Ez esetben a harcművészetet.

– Nem is tudom. - merengett Tündérke - Nekem elég volt egy mester is.

– Azt látom, de ahogy elnézem, nem végzett túl jó munkát.

– Ezt miért mondod? - szúrósan meredt az öccsére.

– Nem tanított túl sok mindent, hiszen majdnem meghaltál. Ha én nem vagyok ott, akkor nem ülnél itt. - Öcskös hangja komor lett, de az evést nem hagyta abba, mint akit nem is zavar a téma.

– Azért volt, mert elgondolkodtam! - egyik kezével az asztalra csapott.

– De a mester dolga megtanítani, hogy ha harcra készülsz, márpedig te arra készültél, akkor ne járjon másfelé a gondolatod!

– Ez nem a Mester hibája! - csattant ki a lány - Én hibáztam, nem ő!  Mindent megtett értem... az apám volt... - és szomorúan lehajtotta a fejét, nem látva öccse döbbent arcát.

– Hogy az... apád? - remegett a keze - Hogy mondhatsz ilyet?

– Úgy, hogy ő nevelt fel. Szerinted ez mi, ha nem apaság?- vádlón fürkészte a fiút.

– Nem mondod komolyan, hogy elfelejtetted az apádat?! 

– De igen, komolyan mondom. - a kezei már ökölben voltak, de nem kiabált. 

– Mit beszélsz?! Csak mert olyan régen meghalt, nem érdemelte meg, hogy elfelejtsd! - a fiú remegett, a szemében fájdalom és csalódottság látszott. Élénken élt még benne a szüleik emléke, a boldog együtt töltött idő. 

– Hát elnézést, hogy a körülmények függvényében minden emlékem elvesztettem! - a szemei megteltek könnyel, de nem sírt. Csak fájt látnia, hogy mennyire megbántotta Öcsköst.

– Micsoda..? - lehiggadt, és el is felejtette a dühöt, ami az imént még szétfeszítette – Ezt... ezt nem tudtam. Bocsáss meg. - és lehajtotta a fejét.

–  Én is sajnálom. Biztosan fáj neked, hogy nem emlékszem rájuk. Csak dühít, hogy alaptalanul vádolsz meg embereket, mikor nem is ismered őket.

– Igen. Te mindig ilyen voltál.

– Hogy? Milyen?

– Hatalmas az igazságérzeted. - mosolygott Öcskös.

– A Mester 15 évvel ezelőtt talált rám a Zarándok úton. Azt mondta megharaptam. – nevetett.

– Szép. - Öcskös diszkréten kuncogott, Nagyfőnök viszont felhorkant a meglepő információ hallatán.

– Igen. - Ylia hirtelen megkomolyodott - Bocsáss meg nekem, hogy elfelejtettelek.

– Nem tehetsz róla. Annyi év után amúgy sem ismertél volna fel. – legyintett.

– És mondd csak... - meredt maga elé elgondolkozva - Mi van vele?

– Vele? Kivel?

– Emlékfoszlány-féleségek tértek vissza az elmémbe, mikor visszahoztál Kingshillbe. Mi van vele? A harmadikkal? - kicsit tétovázott, nem volt benne biztos, hogy hallani akarja a választ. Tippje volt ugyan, hogy milyen kapcsolat fűzhette őket ahhoz a személyhez, de nem akart fantáziálni, különösen úgy nem, hogy nem tud róla semmit.

– Á... hogy vele? - a fiú arcára ráfagyott a kedves mosoly, és elmeredt maga elé. 

– Gyerekek nem tom' ti hogy vagytok vele, de engem kezd irritálni ez a titkolózás! - szólt közbe fennhangon, lábával dobogva Nagyfőnök. De mikor észrevette, hogy senki nem figyel rá, morcosan nézett ki az ablakon - De ne is figyeljetek rám, nem lényeges, elpofázok én itt magamban, full jó társaság vagyok...

– Nos... amíg az egyik állandó vállalkozásomat intéztem, meg akartam keresni őt is. De mire híreket hallottam felőle... már...

– Azt ne mondd, hogy meghalt!

– Nem, még él, de... valószínűleg abban a formában és szellemben már nem, ahogy mi ismertük. - magában viszont tovább gondolkozott: „Jobb, ha hallgatok. Ha úgysem emlékszik semmire, nem fáj úgy neki, mert nem tudja, hogy mennyire kötődtünk hozzá. És ha megtudná, hogy mivé vált..."

– Értem. És ez melyik állandó vállalkozásod alatt volt?

– Igazából csak egy volt. Az nem rég ért véget.

– Ó! És mi volt az? Elárulod? - lelkesedett ragyogó szemekkel.

– Hm? - Nagyfőnök is rájuk emelte a tekintetét lassan, mert őt is érdekelte, hogy mit csinálhatott 15 éven keresztül az Öcskös.

– Felkutatni téged. - lassan, de határozottan a lány szemébe nézett. 

Ylia elpirult örömében. „Hát mégis volt valakim ezen a világon, aki keresett!" Nagyfőnök persze máshogy értelmezte a pirulást, hiszen nem tudta, miről van szó, de hát ezért nem is hibáztathatjuk.

– Azért váltam Kalandvadásszá, hogy megkereshesselek. Nem örököltem azt az erőt az ősöktől, mint ti. Így csak erre támaszkodhattam. Nem tudtam merre lehetsz, hogy milyen messzire sodródhattunk egymástól, így arra is felkészültem, ha a világ túlsó oldalán vagy. Ezért, hogy biztonságban megtalálhassalak és vigyázhassak rád, erőssé kellett válnom. De nem mondom, baromi kemények voltak az edzések!

– Jaj... - majdnem kimondta, hogy „Öcsikém", ezért a szája elé kapta a kezét - Olyan boldog vagyok!

– Hipp-hipp hurrá! Nagy egymásra találás, éljen, jöhet az esküvő! - tapsolt unottan Nagyfőnök.

Persze a másik kettő jót röhögött rajta, mert hát ők szívatták szegényt, az meg olyan képet vágott, hogy kár lett volna kihagyni.

Ezek után Tündérke hiába próbált volna kilépni a házból, a két fiú visszatessékelte pihenni. Nagyfőnök persze elment a dolgára, így Öcskös és a lány nyugodtan beszélgethettek a múltról. Na persze nem sokáig, Nagyfőnök lépten-nyomon belepofátlankodott a napjukba, és végül ismét velük töltötte az éjszakát.