Shine Bright

Give up on Life

Egy teljesen átlagos fiú. Vagyis külsőleg sokan azt hitték. Belül ő gyűlölte magát, az oly vékony testét és a törékeny lelkét. A fiú nem evett sokat és ha mégis, akkor azt megpróbálta kihányni. Nem csak a lányok találhatták magukat túlsúlyosnak. Csokoládé barna szemei üvegesek voltak, vissza tükrözték azt ami benne folyik. Minden nap meg kell vívnia egy csatát saját maga ellen. Minden este egyedül a sötét szobájában, sírva arra vár, hogy  mikor jönnek és bántják őt újra. Az iskola gyermekei rühellik őt, a tanárok meg nem avatkoznak bele. A fiúnak nincs esélye menekülni, se szülők se barátok. A szobában mégis két ágy van, de sohasem volt egy második ember ebben a szobában aki boldog álmot aludhatott volna. Minden egyes éjszaka azért imádkozott, hogy bár ne élné meg a holnapot. Bár akkor halna meg, amikor békés világban van. De ez soha nem történt meg, mindig gondoskodtak arról, hogy ébren legyen, amikor a szörnyű dolgok történnek. Ma este is az ágyában feküdt a plafont bámulva. Könnycseppek hulltak a vörösre szinteződött párnával. Miért ő? Mivel érdemelte ő ezt ki? Minden mozgás egy  fájdalmas hangot csavart ki belőle és újabb könnycseppeket. Sehova sem tudott menekülni, mindenhol megtalálták. Csakis saját maga volt, senki sem fog neki segíteni. De a ma este különleges volt. A csillagok is fényesebben ragyogtak, mint máskor. A fiú megemelte egy pohár vizet a másik kezébe, pedig tablettákat tartott. Ha más nem vet ennek véget, akkor ő meg teszi. De tudta jól, hogy az pár szemecske nem elég, hogy álmában megölje. Sajnos még arra sem volt elég, hogy újra nyugodtan kerüljön a másik világba. Ahol minden olyan tökéletes volt, minden olyan békés. A sebekkel és hegekkel borított kezei remegtek.  Volt egy két vágás amit saját maga csinált, mert nem tudta elviselni a belül lévő fájdalmat. De néha számára nem volt elég egy két vágás, néha már az sem nyugtatta meg, hogy látja a saját vérét a földre csöpögni. Néha csak arra vágyott, hogy végre vegye őt észre valaki. Valaki aki megvédi őt. Aki képes neki megmutatni mi is az a szeretet. Milyen érzés mások karjában biztonságban lenni.Néha csak belül meleget akart érezni és nem az ijesztő hideg ürességet. Oly sokszor örülne ha a mosolyát belül is érezné, de számára ez csak egy álca marad. Egy maszk ami szép lassan darabokra hullik. A kezei sajnos annyira remegtek, hogy egy kis vizet loccsantott magára amikor megpróbálta lenyelni a gyógyszereket a víz segítségével. Az üres poharat vissza tette óvatosan az éjjeli szekrényre, majd vissza feküdt a helyére. Várta, hogy elvigye az álmosság de az nem jött. Túlságosan félt attól, hogy ma éjszaka is hozzá nyúlnak. Mindig rájött a hányinger ha arra gondolt, hogyan fogdosták az első alkalommal a törékeny testét. Vagy éppen a becenevektől rájött a sírógörcs. Hol éppen szajhának, kurvának, kutyának vagy éppen amihez kedvük volt. De sohasem hívták őt a saját nevén.  Aiden. Már lassan ő sem volt abban biztos, hogy ez volt az igazi neve. De a tanárok így hívták őt, szóval nem nagyon lehetett más. Lépések. Lassú és halk lépések. Amik még akkor sem hangosodtak fel amikor már a szoba ajtaja előtt voltak. Az ajtó halk nyikorgással nyílt ki és egy kevéske fény világított be a folyosóról.  A fiú olyan gyorsan lehunyta a szemeit és abban reménykedett, hogy akik bejönnek majd a szobába azt hiszik majd, hogy alszik. Az ember vagy emberek becsukták maguk mögött az ajtót és szép óvatosan az ágy mellé osontak. Halk suttogás, amiből Aiden kitudta venni, hogy két ember áll az ágya mellett. Sajnos ő ezt a két hangot túlságosan jól ismerte. Az egyiknek fekete haja volt és kék szemei. A másiknak szőke és már majdnem feketés színű volt a szeme. De sajnos az előző jóval brutálisabb volt, mint a másik. Most is az arcát simogatta, miközben vagy a  fülét harapdálta vagy éppen a fülébe suttogta, hogy ébredjen fel. Hisz ők nem szeretnének egy halott testet baszni, azért annyira ők sem betegek. De persze a szőkének feltűnt a kis dobozocska, amiben a gyógyszereknek kellett volna lennie. A fekete hajú idegesen széttörte az üveg poharat és rázni kezdte Aident. Aki persze nagy erőt véve kinyitotta a szemeit és bár ne tette volna. Egy hatalmas ütést érzett amit hamar követett a másik. Addig ment ez amíg a vér eggyé vállt a könnyeivel. A szőke hajúnak kellett visszafognia a társát, hogy még véletlenül se okozzon benne nagyobb kárt. De hát mit számított volna már? Hisz a törött lelkű gyermek már csak a megváltásra várt. A fekete hajú úgy döntött, hogy felemeli és hideg zuhany alá teszi a törékeny testet. Nem akarta ő a hibás lenni, ha ez a gyerek meghal. Lehetséges, hogy előszeretettel használta a tizenöt évesnek a testét, de nem ő lesz aki megöli. Szóval mindent elkövetett azért, hogy életben tartsa. De Aiden nem küzdött ő már réges-régen feladta. Az adag amit lenyelt halálos volt, mégis még élt. Mégis elérték, hogy újra felhányja azt amit lenyelt. Elérték azt, hogy egy kis szikra lobbanjon benne. De az mégis oly hamar távozott, mint a két illető. De talán most egy pár nyugodt éjszakája lehet. A fürdő kövén vitte el őt az álom, ahol őt kegyetlenül hagyták.