Shine Bright

New hope

Másnap reggel a gyenge fiú sikeresen élve kelt fel a földről és az első dolga az volt, hogy megnézze sápadt arcát a tükörben. De nem lepődött meg a látványon. Ő mindig is ocsmánynak találta magát. Sápadt bőr, barna átlagos szemek és sötétszőke haj. Amit sokszor azzal a színnel hasonlított, amit sok kaja után kienged a testéből. Az arcától eltekintve a teste  csak egy csontváz volt amit soha nem ért nap. Alacsonynak nem volt alacsony, de azért magas sem volt. Olyan középmagassága lehetett. Akárhányszor megmérte őt a doktor mindig elfelejtette, hogy hány centimétert mondott. A tenyerét a tükörképére tette és hagyta, hogy a hideg tükör átvegye a teste melegét. Sokszor kérdezte magától reggelente, hogy miért nem lehet tökéletes. Akiért mindenki odavan, akit mindenki szeret...De nem persze, hogy neki kellett a tökéletes áldozatnak lennie. Fejár rázva elfordította a tekintetét a tükörtől. A kezét szép lassan vette el, majd egy éles penge után nyúlt ami a tükör alatti polcon pihent eddig. A szemei újra a tükörre tapadtak és a penge pedig a nyakánál érintette a finom puha bőrt. A bal szeméből egy könnycsepp gördült le az arcán, a nyakánál pedig kis vörös pontok jelentek meg. A remegő kezéből kiesett az éles penge, a seb csak egy karcolás volt. Egyetlen egy gondolat futott végig az agyán, méghozzá az, hogy nem tudja ezt megtenni. Nem képes saját megölni. Ha ennyire utálják őt, miért nem ölik meg? A fejét rázva megpróbálta másfelé terelni a gondolatait. De nem sikerült neki, legalábbis addig nem, amíg nem hallotta, hogy kopognak az ajtón. Nem törődve azzal, hogy mit visel elsétált a szobájába és kinyitotta annak az ajtaját.  Megakart lepődni, de nem volt rá képes. Nem volt képes azon meglepődni, hogy egy tanár állt előtte. Mosolyogva. Valahogy még az sem lepte meg, hogy a tanár mellett egy új diák állt. Aki persze érdeklődve figyelte a nyakán lévő karcolást. A tanár beszélt Aidenhez, de ő nem volt képes felfogni a szavakat. Sokkal jobban lekötötte a figyelmét az új diák. Biztos volt abban, hogy egy fejjel magasabb volt, mint ő. Nem tudta eldönteni, hogy sportol az illető vagy sem. Vöröses haj, zöld szemek. Aiden biztos volt abban, hogy ez az a valaki minden, csak nem ember. Tessék itt állt maga előtte a tökéletesség. Amikor a tanár befejezte a mondandóját, ő csak bólintott, majd újra eltűnt a fürdőben. Megengedte a hideg vizet és még az sem érdekelte, hogy ruhástul áll alá. A hideg vízcseppek remegésre késztették az egész testét. A fogai csattogásait is lehetett hallani, bár senkit sem érdekelt. Ha mégis, akkor biztos, hogy nem a környezetéből. Talán olyan öt percig bírta csak ki és kimászott a jéghideg zuhany alól. Nagy nehezen lehúzta magáról a csurom vizes ruhákat és egy törölközőt csavart a derekára. Épphogy elhagyta a fürdőt, azonnal vissza is rohant oda. Persze, hogy az egyik zaklatója várta őt vigyorogva az ágyán ülve. Neki dőlt az ajtónak, hogy valami biztonsága legyen. Csönd. Ez nem jelentett túl sok jót. Majd az ismeretlen beszélni kezdett a fekete hajúhoz. Aki persze jó fiú módjára, válaszolt neki. A kettő ember, elcsevegett egymással szóval egy jó ideig itt bent fogja eltölteni az időt. Hagyta, hogy a teste lecsússzon a földre. De persze ez a kellemes nyugalom nem tartott sokáig. Kopogás. Azt követve egy kérdés, hogy minden rendbe vele. Aidennek eszébe jutott a pengéje. Hisz azzal megtudná magát védeni. De nem képes mást megölni, még saját magát se. Újra könnyek kezdtek patakozni, amik csendesen a padlóra hullottak. Nem érdekelte őt, a fürdő közepére mászott és, mint egy macska összegömbölyödött. A csuklóján lévő sebet elkezdte kikaparni, hátha elég vér folyik ki belőle. De nemhogy csak kikaparta, hanem egyre jobban mélyítette is. Miért nem képes meghalni? Miért menti meg őt mindig valaki?  Kérdések amiket soha nem tudott megváltoztatni. Az összes erejét össze szedte, majd utoljára a pengéért ment. Csakis egy húzás kellett volna neki, de amikor a tükörbe nézett, halál sápadt lett. A  kék szemű mocskos balfasz mögötte állt. Az undorító valami a saját kezére rátette az övét és erősebben nyomta a pengét a nyakához. Aiden szemébe pánik jelent meg. Talán mégsem akart meghalni, de ekkor váratlanul érintette őt a nyugodtság. Mintha csak beletörődött volna a sorsába. A szemei üvegesebbek voltak, mint álltálában. Már abban sem volt biztos, hogy a két saját lábán áll vagy a másik fél tartja őt. A penge mozdult, ő pedig lehunyt szemmel az arcán egy mosollyal várta a halálát.  De a penge és a keze a levegőbe lettek mozdítva, messze a nyakától. A fekete hajú, akit mellesleg Walternek hívtak, megfordította majd szemügyre vette a károkat. Mintha csak egy szelem lett volna elhagyta a helyiséget és ezzel elengedve Aident, aki persze a földre került. De a rohadéknak nem kellett sok idő és vissza is tért. Az első dolog ami feltűnt az alultáplált fiúnak az az alkohol volt. Amit másodpercekkel később a bőrén égni érzett. Harcolni akart ellene és sikítani, de esélye sem volt a szörnyeteg ellen. Majd egy kenőcs követte, ami úgyszintén égett és csípett, de mégis hűsítette a mély sebeket. Majd végezetül kötszerek. Walter kicipelte a pihe könnyű fiút és azon gondolkozott, vajon melyik étel lehet a kedvence.  Persze az újonnan érkezett megkérdezte, hogy mi történt. Erre természetesen, a válasz csak annyi volt, hogy Aiden megint megpróbálta magát megölni. A saját utálattal teli fél nem értette, miért mondja azt, hogy megint megakarta tenni.  De mielőtt még rájöhetett volna a válaszra a saját ágyában eszméletlen lett.