Az utolsó mágus

1.

1.

Futottam. Hosszú-hosszú lépésekben s végre a ház alján lévő lépcsőhöz érkeztem. Sötét volt.A fekete gránit körvonalait is csak haloványan vettem ki. Árnyak, és hideg vett körül, s mintha csak egy történet komor lapjait olvastam volna, éppen ugyan olyan volt minden. Lehangolt a tudat...

Senki nem volt az utcákon. Mikor ezt realizáltam a megannyi gondolatom közt egy apró gondolat is felütötte a fejét: 

Vajon megint álmodok? Vagy ez a valóság? De ha ez mégis a fantázia végtelenje miért minden szürke, s ha ez a valóság mégis hová tűntek az emberek?

Nem voltam bizakodó.Összezavarodtam. Félelem szikrája tűnt fel bennem. Aztán hangot hallottam, de olyat amit bármikor megismertem volna.. Perkins...Jenny Perkins.. hol van ő? Miért hallom a hangját?

Kínzó érzés volt de elindultam.Ösztönösen futásnak indultam. Egy régi romos épülethez értem, és az érzés hogy ő ott lehet benn egyre elviselhetetlenebbé vált.

A hang pedig onnan jött bentről.. de gyáva voltam kinyitni a kormos ajtót. Valamiért nem mertem. Hátrahököltem és megszédültem.

Mintha ezernyi kéz húzott volna lefele...nem tudtam megmoccani. 

Csönd, és sötét vett körbe és a pánik volt az egyetlen mely érzéseimből megmaradt.. csönd csönd csönd..

Felültem.

Kirázott a hideg az egésztől...

Hajnal hat óra volt, vagy még annyi sem. A város még csak ébredezett, a hangok beszűrődtek az ablakon. Egy halk nyávogást hallatva Mercedes is felpattant hozzám.Lassan megsimogattam de ez se segített. Perkins hangja a fejemben csengett.

- Jen...Hol vagy most? - Suttogtam magam elé fáradtan. - Te se tudod mi? - A macska kerek sárga szemei rámszegeződtek. Nem tudta. Miért is tudta volna... hisz csak egyszer látta őt s az se ma volt már... régi emlék maradt csupán. És Mercedes egy habókos állat volt az egyszerű ártatlanságával. Ugyan miért emlékezett volna egy olyan nőre aki legutoljára kölyök korában vette a kezébe?  

- Hagyjuk. - Ásítottam egyet, majd úgy döntöttem hogy ideje lenne sétálnom. Megpróbáltam terelni a gondolataimat. Bár a kérdések még mindig gyötörtek. 

Jen Perkins... egyszer régen valaki nagyon szerette őt... de az a valaki egy naiv bolond volt, aki úgy bízott a napsugaras életben mint egy kisgyerek. 

Lehet korán volt, de már fenn voltam. Aggasztó gondolatok, és a magány volt aki felrázott aznap is, nem az emberek. Habár a hangjuk csendben beszűrődött a félig kinyitott ablak mögül, az utcáról...  De nem hiányoztak. Nem volt nekem való a nyafogásuk, a lélegzetük.. ha sokan voltak meg különöséképpen. Úgy éreztem egyszer miattuk fog tönkre menni a Föld...A szokatlan az volt hogy én magam is ember voltam, csakhogy nem olyan mint ők: Nekem egyetlen egy valaki hiányzott..És azt az egy valakit még én sem tudtam visszahozni. 

Én, egy mágus. Az utolsó. A leges legutolsó. És mint ahogy a mutánsoknak, úgy nekem is el kellett bújnom e miatt a fantasztikusnak hitt képességem miatt... pedig, nem voltam a fajomnak mintapéldánya. Habár soha nem akartam háborút a mágusok és emberek közt,valakik, valahol, máshogyan gondolták. 

És mint ahogyan a történelem során annyi-annyi felesleges háború, ebben is voltak nyertesek, és vesztesek is... a vesztesek pedig mi voltunk.

Nem túl látványosan, nem túl hangosan, de szépen csendben mind kihaltunk, és a családomat elnyelte egy nagy láthatatlan, sötét szakadék. Elnyelte őket, tőlem.