Az utolsó mágus

2.

2.

Karba tettem a kezem a kedvesnek tűnő szőke nő előtt aki valami egészen elképesztőmódon azt hitte hogy ismer engem. Honnan is ismert volna.. jóval idősebb voltam nála mint ahogy azt elsőre ránézésre gondolta volna. Jóval több ideje léteztem már, csak külsőre ezt meg nem mondta senki. 

- Persze,persze, érdekelni fog. - Léptem egy fél lépéssel közelebb hozzá hitetlenkedve,majd a torkomat köszörülve megálltam végül előtte, folyamatosan tartva a szemkontaktust. Nálam már az is nagy szó volt, ha valakit végighallgattam egyátalán. Az a nő igazán megtiszteltetve érezhette volna magát de e helyett...

 - Hogyne.. - Folytattam. - tudja minden vágyam az volt hogy egy Társaság-bérencnek teljesítsem az óhaját sóhaját. - Láttam rajta hogy ettől már észhez tért. Jó ember ismerő voltam, de ez a nő naív volt, olyan akinek soha nem volt dolga mágussal. Mintha nem ismerte volna az elmúlt évek fájdalmas eseményeit. Hogy miket tettek ők velünk. Hogy a Társaság miatt az általam ismert mágusok meghaltak, s ha maradt is valaki ők rettegve bujkáltak a déli erdők sötétségében. 

- Nézze... sejtem hogy állhat hozzánk de..- Kezdett volna be, de nem bírtam és megint közbe szóltam.

- Jajj, hagyjuk már! Belefájdul a fejem...Ha maga is tudja hogy hogyan állok hozzá a dolgokhoz talán nem lenne itt...- Közben rágyújtottam egy nyugtató cigarettára. - Maga hogy állna az olyanhoz akik módszeresen kiírtották a faját?

- Sajnálom...nem én voltam..- A földet nézte.- Én soha nem öltem meg senkit se. Amit tettem az csupán segítette a Társaság munkáját, de semmi rossz nem volt benne. Esküszöm. 

Gyilkos pillantásokat vetettem rá mondata végén. Bizalmatlan voltam az ilyenekkel kapcsolatban, hisz nem látták át a dolgok természetét. Mindennek volt logikája s azon belül oka s okozata. Ahogy kimondta a nő a szavakat, én megpróbáltam tüzet gyújtani s közben agyam folyamatosan azon járt hogy mikor és hogy léphetnék meg.

- Nekem mindegy. Nem maga volt, most mondta. És egy bizonyos fokig ezt el is hiszem.- Válaszoltam szárazon, majd beleszippantottam a dohányba.A víz felé fordultam és a madarakat néztem.- Régi háború volt..maga még nem is élhetett akkor.- Habár senki sem bűnös...és senki nem ártatlan.. - Leültem a padra. Félre söpörtem a ballonkabátom, és a cigarettámat nézegettem, miközben megpróbáltam ellazulni. 

- Túl fiatal lehetett, mikor azok a szörnyűségek történtek.. Vagy még gyerek volt...-Kifújtam a füstöt.Szinte éreztem ahogyan erőt vesz magán, ahogyan megpróbál bátorságot gyűjteni és megszólal végre. Lassan mellém ült, így a cigarettáról végre jobban szemügyre vehettem őt.

- Maga se éppen egy öreg ember. - Biccentette félre a fejét.

- Csakhogy mi mindig fiatalabbnak nézünk ki. De akár elélünk kétszáz évig így. - Mosolyodtam el cinikusan, szorgosan kreálva magam körül a füstfelhőt. 

- A lényegre térek, Nathaniel. A Társaság megtudta a régi jegyzetekből hogy hol lehet a Tiara. És mivel tudjuk hogy önt mennyire vonzzák a régi mítikus leletek, így alkut ajánlok. - Elmosolyodtam, és elnyomtam a pad szélénél a csikket.

- Ugyan-ugyan! Ne nevettessen! - Szóltam közbe. -  Mi hasznom lenne nekem ebből, mondja?! - Majdnem elnevettem magam. Az egyik tanórám jutott eszembe, mikor még az elveszett, csodás és legendás ereklyékről oktattam az egyetemen.Megannyi figyelmes szempár szegeződött rám, és mindegyik kivétel nélkül élvezettel szívta magába a tudást. És még ha nem is gondolták őket puszta mendemondánál tovább, mégis meghallgattak.