A lány sötét, hosszú haját kontyba fogta, közben hatalmas, fekete pulcsijának ujját feltűrte, hogy aztán kicsoszogjon az erkélyére és elszívjon egy szál cigit, hátha attól jobb lesz. Minden este eljátszotta, mert nem volt képes elviselni azt a fájdalmat, ami a mellkasát szétfeszítette, gondolatai nem tudtak másfele vándorolni, ugyanott jártak, mikor aludt, amikor ébren volt. Nem tudott mit tenni, az élet nem állt meg.
„Jess, ideje lefeküdni."- Mindig ezt mondta, gondolta és felsóhajtott, szemeit ismét égetni kezdték a könnyek, amiket próbált visszatartani, de ismét nem ment neki. Olyan rég volt már.
Vissza gondolt azokra a pillanatra, mikor párjával elkezdtek megismerkedni, amikor még minden jó volt.
Christian, élete szerelme, a férje, a lelkitársa, sokszor az apja, egy éve halt meg, mikor elrabolták őket, amikor hetekig sínylettek egy poros, penészes, sötét pincében, ahol verték őket, megerőszakolták, végül pedig megölték a férfit.
Ez az egész akkor kezdődött, amikor a lány visszautasított egy maffia vezért, mert neki már ott volt Chris. Az volt élete legrosszabb döntése, de akkoriban jónak érezte, mégis bánja, ám csakis azért, mert így miatta meghalt a számára legfontosabb személy.
Amíg ott voltak végig kitartottak egymás mellett, a srác végig nézte, ahogy Jessicát verik és megerőszakolják, a lány meg azt, hogy a fiút véresre verik. Szőke haja elvesztette a fényét, a kék szeméből eltűnt az élet szikrája, a ruhája szét volt szakadva és koszos volt.
A kövön érezni lehetett a megszáradt és friss vért. Ételt naponta egyszer kaptak, az sem volt más, mint valami moslék, de kénytelenek voltak megenni.
Egy nap úgy készültek az elrablóik, hogy valamelyikük meghal, természetesen Christian vállalta. Jess könyörgött neki, hogy ne tegye, kérlelte, ám a fiú hajthatatlan volt.
-Egyszer úgyis eljönne ez a nap.-mondta, bár hangja cseppet sem hasonlított a megszokotthoz. Rekedt és erőtlen volt. Azelőtt szinte folyton kiabálva beszélt, pörgött, csepett sem olyan huszonkét éves volt, aki érett, de abban a pillanatban a lány tudta: felnőtt.
-Szeretlek.-mondta, bár a saját hangját sem ismerte fel.
-Én is.
Ezek voltak az utolsó szavaik egymáshoz. Utána a szeme láttára fogták meg és vágták el a férje nyakát. Felsikoltott, hogy utána zokogásban törhessen ki, a szíve ott abban a pillanatban kettéhasadt, érezte. Onnantól kezdve már nem ugyanaz volt, nem tervezett megszökni, nem tervezett ellenkezni, még csak imákat sem mormolt el magában.
Azokban a napokban csak sírt, ő is meg akart halni, ám az élet nem úgy hozta. Rá pár napra, esetleg hétre, nem tudná pontosan megmondani, mennyi időn keresztül folytak a könnyei a sötét, fullasztó helységben, de egyszer fény áradat vakította meg, aztán rendőrök oldozták el, takarták be és vitték ki onnan.
Nehezen szokta meg a világosságot. A kapitányságon kihallgatták, mindent tudni akartak, neki akkor fogyott el a könnye, nem bírt pislogni se, csak ült, bambult és lassan, tagolva mondta el, mik is történtek.
Természetesen lecsukták az illetőket, neki pedig megígérték, hogy onnantól kezdve nem kell félnie, ám mit sem értek ezek a szavak, hiszen nincs többé senkie.
Kapott egy lakást New York-ban, ami számára felfoghatatlan volt, mert sosem élt még ilyen helyen, szerette volna elújságolni valakinek, ám senkije nem volt. Kapott egy állást, mint pincérnő, egy étteremben, jól fizető munka volt.
Már kezdett volna túl lenni az eseten, mármint, olyan téren, hogy nem gondolt rá, nem voltak éjszakánként rémálmai, nem sikított, mikor valaki hozzáért vagy szólt. Nem rezzent össze, ha valaki a közelébe ment, nem hitte, hogy valaki követi, aztán történt egy olyan, amit sosem gondolt volna.
Egy éjjel a plafont bámulta, mikor meghallotta.
-Jess.-az ő hangja volt.
Azonnal felült és körbe nézett, de senki nem volt ott. Hát hogy is lett volna?
Láttad meghalni, hallottad, ahogyan elássák, most meg elképzeled, hogy itt van, lehet be kéne feküdnöd a pszichiátriára, korholta magát.
Amint elaludt volna, úgy érezte, valaki megállt mellette. Kinyitotta szemét, ott állt, teljes egészében, úgy, ahogy emlékezett rá. De nem aként az emberként, ahogy megismerte.
Átható szemeiben semmi csillogás nem volt, szőke haja kócos volt, azt a farmert és kék inget viselte, amit akkor, amikor elkapták őket, ám nem volt cseppet sem szakadt, ép volt, szinte új. Nem ijedt meg, inkább elcsodálkozott. Felült és felényúlt.
-Ez lehetséges?-suttogta.
-Igen.-felelte a srác, ám a hangja messziről, nagyon messziről csengett, mintha vízből szólna.-Nem sokáig láthatsz, de mindig itt leszek. Gyere utánam és együtt lehetünk, örökre.
-Megyek.-vágta rá a lány.
Az erkélyen ülve ezen gondolkodott, miközben nézte a várost, hogy mennyire élettel teli, mennyire világos, mennyire nem illik bele. Ő cseppet sem volt életképes, folyton csak a halálra gondolt.
A hideg levegő kezdte átjárni, kezdett fázni, így bement. Becsukta az üvegajtót, leült az ágyra, körbenézett, de sehol nem látta.
-Chris, itt vagy?-suttogta.
-Itt.-jött a válasz, ám hozzá testet nem látott.
-Kérlek vigyél magaddal, vigyél el oda, ahol te is vagy. Mindennap ugyanúgy telik, kérlek.
Hangja folytott volt, még mindig úgy érezte, hogy megőrült, bár már cseppet sem érdekelte, egy év a szerelme nélkül teljesen megviselte, naponta mosolyognia kellett, egésznap el kellett játszania, hogy minden rendben, belül pedig haldoklott. Amikor a tükörbe nézett azok a sötét szemek, sokkalta fényesebbek voltak, régebben, eleinte nem jött rá, hogy mi volt az oka, mára már tudta; az élet szikrája hiányzott belőle.
Tudta mit kell tennie, ahhoz, hogy ismét együtt lehessen Christiannal. Egy hirtelen elhatározással felkelt, a konyhába ment, ott kivett egy kenyérvágó kést, először hasba szúrta magát, amitől éles fájdalom nyilallt gyomrába, bár ez sem ért fel ahhoz az érzéshez, amit nap, mint nap érzett.
A kést a két karjához emelte, végig húzta főerein, hogy aztán a vér kibuggyanjon onnan, végigfolyva alkarján, utána a földre cseppenjen. Szemei előtt fekete pontok jártak táncot, szívverése fokozatosan lassult, vére folyamatosan ömlött le a csempére, szemei lassan csukódtak le. Végül annyit érzett, hogy a térde a padlót éri, amit követ válla, végül a feje.
Megyek. Ez volt az egyetlen gondolata.
-Nyisd ki a szemed.-hallott egy hangot, az Ő hangját.
Nehéz pilláit, alig bírta felemelni, végül mégis megtette, ám a srác, akit látott egy talpig véres, elvágott nyakú, szakadt ruhában lévő lény volt. Ha nem lett volna kiszáradva a troka, sikított volna, ám ez volt az utolsó, amit látott.
Többet nem nyitotta ki a szemét, nem gondolkodott, nem érzett, egyáltalán nem is létezett. Nem úgy lett, ahogy szerelme mondta, nem történt csoda, soha többé nem lehettek együtt.
A rendőrség végül rátalált másnap, hiszen nem nyitott ajtót a tulajdonosnak, akinek kulcsa volt hozzá. Amikor meglátta a vérben fekvő, holt lányt, azonnal hívta őket.
Eltemették, a temetésére nem sokan mentek, nem sok embernek számított, ám ez neki nem volt fontos, mert az az egy személy jelent volt, aki mindenkinél többet jelentett neki, bár ő ezt nem tudhatta.
-Nem kellett volna rám hallgatnod.-suttogta szomorúan Christian, végül ő is eltűnt, örökre.
