Trineger (SZÜNETEL)

Első rész, avagy a megosztott álom

Rin

Ballagnak a harmadévesek, ezen szomorú ünnepen.

Körülnéztem a sok egyenruhás ember között. Egyszer csak két közeledő árnyat véltem felfedezni. Két lány volt az. Nálam alacsonyabbak voltak, de nem sokkal. Egyszer csak az egyik, azt hiszem a magasabb, elindult a tető irányába. Nem nagyon értettem miért mennek oda miközben az igazgató készült beszédet mondani. Egyenruhájukra tévedt a szemem. A szalagjuk más színű, mint az enyém. Biztos harmadévesek, ezért mennek fel a tetőre utoljára.

Már a második emeleten tartottunk amikor a magasabb kinézet az ablakon. Csillogó szemekkel figyelte az épületen kívül tomboló viharos időjárást.

Végtére is felértünk valahogy a tetőre. Ekkor az alacsonyabb lány egy átlátszó esernyőt halászott ki a táskájából. Elkezdtünk valamiről beszélgetni, amibe én is beleszóltam egyszer-kétszer.

– Sajnálom, hogy szétválnak útjaink... de ugye majd chatelünk? – kérdeztem mosolyogva.

Lelkesen bólogattak, majd a kép egyre homályosabbá vált. Azt hittem a meghatódottságtól, de nem nagyon.

– Rin-chan vigyázz! – üvöltött valaki a csapatból.

Nem láttam normálisan, de azt éreztem ahogy a röplabda az arcomba csapódik...

– Rin-chan... nem szerencsés utazás előtt lesérülni – okoskodott Ennoshita. – Jól vagy?

– Azt hiszem.

– Akkor jó – ült ki egy mosoly Ennoshita arcára.

– Hamarosan indulunk az egy hetes edzőtáborba. Nyomás pakolni! – kiabált Daichi. – Rin te inkább pihenj egy kicsit.

Amikor mindent elpakoltak percre pontosan jött értünk a busz és elindultunk Tokyo-ba.

Alice

Ballagtunk. Én, az osztály, és még sokan mások. Odamentem két barna hajú lányhoz. Mit keresek velük? Nem ismerem őket. Mégis beszélgetésbe elegyedtünk. A magasabbik lány alattunk járt, de ettől függetlenül jól elvoltunk. Nevettünk a szomorú nap ellenére is.

Az ég közben egyre sötétebb, és borongósabb lett, ám mi ezt észre sem véve folytattuk, amit elkezdtünk.

– Nem megyünk fel a tetőre? – kérdeztem izgatottan ugrálva a lányok körül. Ők meglepődtek, de beleegyeztek. Az alacsonyabbik előhalászott a táskájából egy átlátszó esernyőt. 

Szerencsére épp befértünk alá. Bár nem igazán volt szükség rá, hiszen hamar beértünk az épületbe. 

Kinéztem az ablakon. Az egyik lila villám épp most mutatta meg magát. Csillogó szemekkel felkiáltottam, majd az ablakhoz nyomtam arcomat. 

Valahogyan rábírtak, hogy lépcsőzzek tovább, amit alapjáraton nem szeretek, de most szinte repültem felfelé. 

Felérve mindhárman megcsodálhattuk a csodásabbnál csodásabb villámokat. 

Megkocogtatták a vállam, és kérdeztek valamit. 

– Noha én is elköltözök, egy menőbb helyre megyek! – ugrottam egyet, így beleütköztem az esernyő tetejébe. Mindketten nevettek rajtam, aztán én is csatlakoztam hozzájuk. 

Hirtelen egy erősebb széllökés érkezett, ami elrepítette az alacsony lány kezéből az esernyőt, ami eddig menedéket adott nekünk az eső elől. 

Futottunk volna utána. 

– Alice! – csapott valaki az asztalomra, amitől felriadtam. 

– Igen? – álltam fel ijedten, ám ekkor a megválást jelentő csengő megszólalt. Egy sóhaj csúszott ki a számon, majd elkezdtem pakolni. 

– Alice, lenne egy perce? – kérdezett meg a tanár. Bólintva odaálltam elé. – Álmatlansága van?

– Hogy érti?

– Egyre többször alszik el órákon.

Tényleg? Nem is vettem észre.

– Sajnálom. Többé nem fordul elő – hajoltam meg előtte, aztán kisétáltam a teremből.

– Mit álmodtál? – vágódott a vállamnak mosolyogva Yaku.

– Elég furát. De mindegy is. Most izgatott vagyok! – ugrottam föl, mire egy pár füzetem kiesett a táskámból. – Köszi. 

– Menjünk már törpék! – futott el mellettünk az újonc Lev. Yakuval az agyunk egyszerre kapcsolt ki. Futottunk utána, hogy aztán agyonverjük. 

– Oké, elég lesz – sóhajtott a buszunk előtt állva Kuroo. Én abbahagytam, ám a libero ütött még egyet rajta. 

– Kuroo. Busz – figyelmeztette Kenma. 

– Tényleg – jutott eszébe. – Üljünk be. 

Az út többé-kevésbé nyugisan telt. Már amennyire egy rakás macskától nyugis lehet. Csak azt remélem, hogy itt még jobbak leszünk! Hogy legyőzhessem Őket! 

De kik Ők?

Erin

Ballagás. Mindig melankólikus esemény. De az érzéseim erősebbek, mint általában... Vajon ez az én ballagásom?

Hirtelen két lány társult hozzám. Kik ők? Olyan ismerősek... Beszélgetésbe kezdtünk, majd eldöntöttük, hogy felmegyünk a tetőre, valamilyen megfontolásból.

Félúton megálltunk egy ablaknál, ahol sziluettünket egy villám rajzolta ki groteszken a folyosó falának túloldalára, majd továbbsiettünk az úticélunk felé. 

A tetőn fent a szabadság jóleső érzése töltött el, ahogy a lányok kellemes társaságát élveztem, bár az idő egyre zordabb lett. Az addig kezemben tartott esernyőmet kinyitottam, hogy kevésbé ázzunk el. Elkezdtünk egy eszmecserét, bár a lányok hangja számomra tompán szólt, így nem értettem mit mondanak...

Majd én is felvettem a beszélgetés fonalát:

– Ne feledjétek az ígéretünket!

Majd egy hirtelen széllökés kiszakította a kezemből az esernyőt, mire hirtelen...

– Erin, kelj már fel! – kocogtatott a vállamon valaki, ismét csak félbeszakítva a lehetőségemet, hogy most végre végignézhessem, és megtudjam miért álmodom olyan sokszor ezt... – Kérlek, most nem érünk rá ilyesmire, Bokuto-san így is eléggé használhatatlan ma, ilyen morálnál te vagy az utolsó reményem.

– Rendben, már megyek is, Akaashi.