A képzelet határa

2

Emily kinyitotta a szemét, és elkezdte dörzsölni. Nem hitt a szemének amit látott. Egy felégetett dombon találta magát, szén és a pislákoló parázs borította el az egész helyet. A napot sötét felhők takarták el, Emily pedig elszórva talált körülötte, rengeteg fegyvert, amik elvoltak törve, vagy tele voltak rozsdával. Az erőteljes füstszag szúrni kezdte az orrát, és köhögésre késztette. A rekedt köhögése megszakította a dombon eluralkodó síri csendet, és hirtelen egy morgásra lett figyelmes, ami egyre hangosabb lett. Emily szívverése egyre szaporább lett, idegesen körbetekintett hogy mi lehet ez a morgás. Lenézett, és a domb tövében egy félelmetes fekete ködszerű lényt látott meg. Emily teljesen lefagyva  elkezdett remegni a lábai. Egyre hangosabban kapdosta a levegőt. A jobb lábával hátra lépett, erre a szörny szaglászni kezdett. A fekete köd megfordult, az arcát alig lehetet kivenni, csak egy furcsa „O” alakú szájat lehetett látni, amiből egy hangos üvöltéssel annyira megijesztette Emilyt, hogy azonnal hátra esett. Egyre hangosabban vette Emily a levegőt, és azt se tudta hogy mégis mit tudna csinálni. Egyetlen ötlet ami csak eszébe juthatott, az a futás volt. A fekete szörny az esést kihasználva felé lebegett. A lány szívverésé hirtelen megállt, és a pillanat hevében, céltalanul elrohant minél messzebb a megmagyarázhatatlanul félelmetes köd elöl. A köd felvéve a lány gyorsaságával üldözőbe vette. Emily néha hátra tekintett, hogy üldözője még a nyomába van e. A fekete lény makacsságát tisztán ki lehetett venni a folytonos üvöltéséből. A lány remegő lábaival megbotlik egy nagyobb pajzsban, ezzel felsértve a lábát, és a földre terül. A sebét fogva azonnal felül, hogy újra szaladhasson.  A térdén a seb elkezdett vérezni, a fájdalom pedig egyre erősödött, és így Emily alig tudott felállni. A szörny utolérve őt hangos ordításba kezdett. Becsukva a szemét Emily lehajtja fejét, a kezét a tarkójára helyezte, és rettegve várta a megérdemelt halált. Gyors, hangos léptekre lett figyelmes, és felnézve hirtelen egy hatalmas bárdot vesz észre maga elött lesuhintva a szörny felé. A bárdhoz hasonló nagy termetű felfegyverzett medvét megpillantva, megkönnyebbülve újra fellélegezhetett. A medve harcolni kedve a szörnnyel, hirtelen ránézett a földön ülő lányra és mérgesen megkérdezte:
- Héj! Merre van a barátod? Nem járkálgathatsz csak úgy itt egyedül. Na gyerünk fuss!
Emily teljesen lefagyva bámulta a medve harcát a furcsa lény ellen. A megmentője páncélján néhol a rozsda borítása miatt nehezebben tud mozogni a kelleténél. A páncél csikorgása fülrepesztő hangjai még a szörnyet is menekülésre késztették, és a medve nagy lendületet véve ketté vágta.
- Miért nem futottál el? Meg is ölhetett volna.- mondja ordítva a lánynak a medve.
Emily egy szót se mert kiejteni a száján, annyira ledöbbent ettől az egész helyzettől. A medve gúnyos, és haragos tekintettel Emily háta mögé tekintve hangosan elkezdett ordítani:
- Héj! Merre voltál? Rám hagyod a piszkos munkát. Amúgy megint volt egy kósza sötét lélek, de most azzal a különbséggel, hogy ezt a  naiv kislányt kergette. Úgy tűnik nincs itt a barátja. Most mit csináljunk?
Emily halk lépteket hallott meg a háta mögött, de olyan kicsik voltak hogy alig lehetett hallani. Ezt követően egy halk sóhajt halva a léptek hirtelen, amik felé tartottak megálltak.
-Emily?- Megdöbbenve egy ismeretlen hang hátulról oda szól Emilynek.
Emilyt elöntve a deja vu   félve, de ugyanakkor kíváncsian a jobb lábával hátra lépett, és lassan hátra fordult. A látása hirtelen kissé elhomályosult, és csak egy kék nyuszira hasonló formát látva, minden elsötétült körülötte....
Megpillantva újra meglátta a szokásos fehér, unalmas plafont. Nem értette Emily mi volt ez az egész, hiszen ő már kis kora óta nem álmodott semmit. Elgondolkodva kimászik az ágyából, és a konyha felé vette az irányt. Az anyja a tegnapi nehéz nap után mindent megtett, hogy felvidítsa lányát, ezért a kedvencét csinálta neki reggelire. Kissé idegesen nézett rá lányára, de őt ez nagyon most nem érdekelte. Emily csak a furcsa álmát próbálta megfejteni, más nem is érdekelte.
Iskolába menet rengeteg gyerek, és szülő suttogott a háta mögött, a tegnapi történtek miatt. Az iskolát meglátva Emily hangos sóhajtásba kezdett. A lépcsőn felfele menet elkezdet kissé fájni a feje, és egyre hangosabb sípolásra lett figyelmes, ami súrolja a saját határát. Belépve az osztálytermébe, minden gyerek elhallgatott, és a kínos csendet az osztályfőnök azonnal megtörte:
- Kérlek üljetek le a helyetekre! Megkezdjük most a biológia órát!

Az osztály szemét forgatva leültek a  helyükre, és a nap a felhők mögé bújva, elsötétült az osztályterem. Az ofő unalmas mondandójára, alig figyelve Emily könyökölve az asztalon fogta a homlokát. A fejfájása pedig elviselhetetlenebb lett percről perce. Mintha valami a felszínre akarna törni. A tanárnő összecsapva a kezét elmosolyodott.

-Nagy örömünkre az egyik osztálytársatok elhozta a saját nyulait hogy megvizsgáljuk és ha marad időnk játszatunk is velük.- Hangosan mondta lelkesen a tanárnő.

A nyuszik vizsgálása és méregetése után, rengeteg gyerek vidáman a nyuszisláda felé vette az irányt. Emily kicsit enyhítve gyógyszerrel a fájdalmain, a padon feküdve nézegette a többieket. Egy kósza nyuszi, aki elszökve a visongó lányok elöl éppen hozzá tartva ugrándozott, és Emily szomorkás mosollyal felvette, és a padjára tette, kicsi orrával elkezdte szimatolni a lányt, és farkincáját elkezdte mozgatni. Emily elmosolyodva simogatni kezdte.

Hirtelen egy kép jelent meg előtte, amiben egy erdőben szaladgált és valakinek éppen kiabált:
-„Héj várj meg! Ez nem ér! Lassíts! Így nem tudlak elkapni!”
-„He he he! Pont ez a cél!”- Akivel feltehetőleg fogócskázott, és nevetve válaszolt neki, majd ezután megállt, és meglátta...
Egy kék nyulat látott meg, aki háttal állt neki, egy szakadék előtt csodálva nézte a gyönyörű tájat. A feltámadó szél rengeteg virágszirmot magával ragadva, átragyogta a földet, és az eget. A levegő mézédes illata pedig, teljesen magával ragadó, és annyira csodaszerű volt, hogy a frissessége nyugtató hatást kelltet. 
- „Tudod Emily! Azt kívánom bárcsak örökké együtt lehetnénk és játszanánk ameddig csak akarunk. De......sajnos minden meg fog változni.....és ez ellen nem tehetünk semmit.”- Szólalt meg a nyuszi, a hangján hallva már a sírást kerülgette.
- „Nem akarlak elveszíteni....de ne feledd....te mindig az én kis Emilym leszel.”- Fejezte be sírva a mondandóját, mancsát az arcához téve.

Felé nyújtotta kicsi kezeit, és nevén akarta szólítani, de ugyanolyan hirtelen el is tűnt ez a furcsa kép amilyen gyorsan előjött....

Emily visszatartva könnyeit, végig nézett az osztályán, még mindig nevetve a nyuszikkal játszottak. Felemelte az előtte ülő, őt szaglászó nyuszit, és lágyan magához ölelte. A nyuszi felé, lefele hajtotta a fejét, és frufrujával eltakarva, egy könnycseppet ejtett, az aranyos kisállat tarka bundáján.