Tajtékzó habjai a tengernek

Álom, álom, édes álom...

A fehér patak lassan hömpölygött a kanyargós medrében, és madárfiókák dala zengte be a zöld levelekkel borított lombhullató erdőt. Minden nyugodt és kellemes volt, egészen addig, ameddig a barna pettyes őzike el nem vágtatott a vékony folyóvíz mellett.

Perselus Piton szemébe sütött a tavaszi napfény. A szelíd patás a léptei zajára csörtetett el a dúsabb aljnövényzet felé. A Tiltott Rengeteg nem tűnt félelmetesnek. Egyáltalán nem. Inkább idilli, és olyan tájnak, amelyben az ember örömét leli. De a varázsló most is fekete talárt viselt. Az örök gyász színét...

Azonban nem az őz az egyetlen állat, ami megfordult ebben a fás rengetegben. Egy unikornis bátran megközelítette a varázslót, és halkan suttogta neki:

- Vigyázz! Az illatos bőrű szerelem még megkísért!

Piton nem tudta hová tenni ezeket a szavakat, így hát nem is vette komolyan. Csak haladt tovább, ameddig el nem ért egy fénylő tisztásra. Ott körülnézett, és mintha várt volna valakit...

A bokrok megrezzentek, és a burjánzó növények közül Hermione bújt elő, hajában egy apró ágacskával, amely akkor gabalyodott bele örökké kócos hajába, amikor Perselus felé igyekezett.

- Késtél – mondta komoran a sötét alak.

- Sajnálom. Eléggé sok dolgom akadt, amíg... - de a lány nem tudta befejezni a mondatát, mert Piton szájon csókolta.

Arra nem számítottak, hogy nem lesznek egyedül. A tisztás széléről egy vörös hajú nő andalgott közelebb a szerelmespárhoz, mosolyogva. Nem szólt semmit, csak állt, mint, akit megigéztek. Eközben a férfi meghallotta a szépség gondolatait, és hirtelen megfordult a saját tengelye körül.

- Lily! – kiáltotta fennhangon.

- Örülök, hogy megtaláltad a boldogságot – felelte neki a boszorkány.

Hermione csak nézett meredten.

- Én nem... akarom mondani... - vakarta a fejét Piton.

- Ne mentegetőzz!

Perselus szeméből egy kövér könnycsepp tört elő, és lefolyt az arcán. Teljesen vörös arccal a barna lány felé fordult, akinek hűlt helyét találta. „Ez nem lehet" – suttogta. Egy pillanatig habozott, nem tudva, hogy mitévő legyen, majd futásnak eredt a lány után.

Hermione remegve zokogott a megalázottságtól. Amikor Piton odaért, átölelte a fiatal boszorkányt, de az ellökte magától.

- Bocsáss meg! Én nem tudtam, hogy ő él... - mentegetőzött a férfi.

- Nem érdekes. A lényeg, hogy itt van, akire egész életedben vártál! Menj! Hagyj magamra! – siránkozott tovább Hermione.

Piton kelletlenül távozott. Felcsörtetett a Roxfort lépcsőin, és bezárkózott a szobájába.

A nyitott ablakon keresztül süvített be a szél. Vihar közelgett. A varázsló nem bánta, hiszen az idő is a hangulatához alkalmazkodott. Ám hirtelen becsapott a villám a helyiségbe, és Piton... felébredt.

- Micsoda álom! – dünnyögte magában.