Tajtékzó habjai a tengernek

Csönd

A lemenő nap fényénél álltam, és néztem az utolsó aranyszínű sugarakat. Könnyes búcsút vettem a szülői háztól, amelyben felnőttem, még így; utoljára. Indulnom kell, amíg nem késő. Fogtam az ósdi seprűmet, végigsimítottam egyet a barna bőröndömön, és immár száradó könnycseppekkel vágtam neki az útnak, amelyet már jó párszor megtettem.

Amint repültem az égen, kémleltem a tájat, és mosolyogva könyveltem el, hogy semmi sem változott. A festői szépségű hegyek vígan meredtek a magasba, amelyeket színes levelekkel borított fák tarkítottak. Minden olyan volt, mint régen, amikor még a barátaimmal hármasban utaztunk a Roxfort vészjóslóan varázslatos vonatával. Ez így szép – gondoltam. Azonban, mivel már felnőtt vagyok, nekem kell gondoskodnom arról, hogyan jutok el a szártornyú kastélyba. Én a seprűmet választottam a vasút helyett. Lehet, hogy késni fogok...

Az angol úri kisasszonyok sohasem késnek, de ez engem nem érdekelt. Szerettem volna lázadni egy kicsit, már ha megengedem magamnak.

Az éjszaka közepén, pontban éjfélkor, leszálltam az ezüstösen csillogó tó partján. A hold úgy beragyogta a tájat, hogy úgy éreztem, ez már önmagában is varázslatos. Bevonszoltam a csomagjaimat a nagy ajtón keresztül, és leültem a Sötét Varázslatok Kivédése tanároknak kijelölt székre, éppen Piton professzor mellé. Emlékszem, hogy mennyi sokat tanultam nála, és, hogy milyen arccal nézett rám, amikor megérkeztem. Jól nevelten köszöntem neki, és hozzá szerettem volna látni a jól megérdemelt lakomának, amikor Dumbledore igazgató felszólított, hogy köszöntsem a diákokat. Lassú léptekkel araszoltam ki a baglyokkal díszített pódium felé, és félénken megköszörültem a torkomat.

- Kedves Diákok! – hallatszott a hangom. – Mint tudjátok, én is a Roxfort növendéke voltam, de ezen túl én fogom nektek tanítani a Sötét Varázslatok Kivédése tárgyat. Ígérem, hogy alapos leszek, minden tekintetben, és igyekszem a tőlem telhető legjobbat nyújtani a tanulók számára.

Miután végeztem a beszédemmel, már határozottan ballagtam vissza a helyemre, és egy elismerő pillantást is kaptam Pitontól. Ismertük egymást, nagyon is jól, hiszen hét évig kellett kibírnom őt. Nem mintha ne lett volna jó tanár, nem erről volt szó, csak egyszerűen, hogy is mondjam, ő Piton professzor.

A vacsora kellemesen telt, de nem ismertem egy diákot sem az újak közül. A mellettem ülő fekete taláros férfi pedig nem igen szólt hozzám. A megérzésem szerint pikkelt rám, hogy én kaptam meg az ő hőn áhított tantárgyát. Jól van, ez nem lehet akadály – gondoltam. Számtalanszor kijátszottuk már Pitont a barátaimmal, egyedül is menni fog.

Az igazgató McGalagonyra bízta, hogy megmutassa a leendő szobámat, ezért hát felkaptattunk a meredek lépcsőkön, és betértünk egy ajtón keresztül a Roxfort egyik tornyába. Ezek után elmagyarázta nekem, hogy mi a teendő. Lepakoltam, és éppen a lefekvéshez készülődtem, amikor kopogtattak. A hálóköntösömben nyitottam ajtót, de gyorsan be is csuktam, mivel Perselus Piton állt teljes életnagyságban előttem. Arra számítottam, hogy Minerva tért vissza, mert esetleg elfelejtett valamit. Olyan vörös lettem, mint a pulyka, és a villámokat meghazudtoló sebességgel kaptam fel magamra a taláromat, majd ismét ajtót nyitottam idétlenül vigyorogva.

- Ms Granger – Piton gúnyosan mosolygott. – Ajánlok magának valamit.

Megrémültem. Mit akarhat ilyenkor Piton, és milyen ajánlata lehet, ami pont engem érint?

- Maga köztudottan iskola elsőként végzett, és úgy tudom, hogy remekül ért a bájitalokhoz. Cseréljünk tárgyat. Nem bánná meg – próbált hízelegni.

Szerencsémre vettem a lapot, és gyorsan rávágtam:

- Nem.

Természetesen a professzor nem örült a válaszomnak, de nem adta fel, tovább folytatta.

- Kihívom egy párbajra.

Elkerekedett a szemem, és az ájulás keringetett. Ki akar hívni, párbajozni? Csak is az állás miatt? Ez nekem bűzlik, de ígérem, hogy utánajárok a dolognak...

A kihívást sem fogattam el, és Piton kénytelen volt visszamenni a hálókörletébe. Én lábujjhegyen járva követtem őt, de nagy meglepetésemre nem a szobájába ment. Nem sokkal később, kint találtam magamat az udvaron.

- Gondoltam, hogy követni fog – vetette oda nekem Perselus.

- Az az átkozott legilimencia! – bosszankodtam, szerencsétlenségemre hangosan.

- Nos? Kiáll ellenem? – folytatta kaján tekintettel.

- Ha muszáj...

A szívem a torkomban dobogott, és nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt állok, fél méterrel a tó mellett, és az egykori tanárommal párbajozok. Rengeteg mágikus szó repült el a fejünk felett, de végül nem tudott egyikünk sem nyerni, így döntetlennel zárult a csata. Nagyon meglepett, hogy ilyen erőviszonyok mellett mégis ki tudtam hozni magamból a maximumot. Piton nagy ellenfél még egy régi diáknak is, mert előre tudja, hogy melyik átkot használja az ellenfél.

Hajnalodott, de engem nem zavart. A reggeli napfény megvilágította Piton ébenfekete haját, és a hűvös őszi szellő meglebegtette a tincseit. Együtt mentünk vissza a kastélyba, és a varázsló elégedetlenül araszolva egy kérdést tett fel nekem:

- Mégis, ezt hogyan csinálta?

Síri csend. Nem jött ki hang a torkomon, mert én sem tudtam erre az egyszerűnek tűnő kérdésre a választ.

- Vagy úgy – motyogta magában.

Reggel lett, és a diákok elözönlötték a folyosókat. Mindenki igyekezett, nehogy elkéssen az órájáról, ezzel szemben, én ásítva dőltem le a szobámban lévő íróasztalomra, és mély álomba merültem...