Végzetes múlt

1.

"Nincs előttem más, csak a sejtelmes jövő, mögöttem pedig a fájdalmas múlt. Balról sötét árnyak gyülekeznek, jobbról pedig egy új nap reménye mosolyog rám."

A hajam sűrű függönyként öleli körbe sebes arcomat, csaknem mindent eltakarva égő szemem elől. Minden tagom sajog, sikítani tudnék a kíntól, ami szétfeszíti belülről a testemet. A fülem cseng a legutóbbi ütéstől, amit a koponyámra mértek, kicsit ködös emlékeim szerint valószínűleg egy vascső segítségével.

Kissé előre hajolva kapkodom a levegőt, miközben próbálok tudomást sem venni a karomra tekeredő, vastag, hegyes pengékkel ellátott drótkötelekre, amelyek hosszú, kellemetlen, kidörzsölt, égő sebeket vájtak a bőrömbe. Feszesen lettek a mellettem elhelyezkedő betonoszlopokhoz rögzítve, ezzel igen kevés mozgásteret biztosítva. A tüdőm minden levegővételkor sípol, torkomból néha hörgő, néha nyöszörgő hang szakad fel.

Alig vagyok magamnál. Az öntudatlanság sötét veremének szélén egyensúlyozom, ez ébrenlétért küzdve. De amikor egy mocskos, vértől szennyezett pár fekete bakancs jelenik meg a látómezőmben, megvillan sötétbarna szemem, és apró, gúnyos vigyorra húzódik a felsebzett ajkam. - Csak ennyire futja? – lehelem halk, rekedt hangon. Megköszörülöm a torkomat és folytatom kínzóm ingerlését. – Ha ilyen nagy legény vagy, akkor oldozz el és meglátjuk, ki nevet a végén – húzom ki magamat, amennyire a fájó bordáim, és meggyötört hátam engedi. Fekete foltok kezdenek a szemem előtt táncolni, mikor hátra vetem a fejemet és széles, erőltetett mosolyt villantok az előttem álló, mocskos férfire.
- Hát persze, még csak az hiányzik – morogja a fekete bajusza alatt. Ha nem lennék megbéklyózva, simán le tudnám győzni fegyver nélkül is. Ugyan jóval magasabb nálam a közel százkilencven centijével, de olyan vékony és Marionett bábu-szerű, hogy még talán sérülten is nyernék.

- Oldozz el! – súgom vészjósló hangsúllyal, azonban nem sikerül olyan drámaian, ugyanis borzalmos köhögőroham tör rám. A mellkasom majd' kiszakad, az oldalamba belehasít a fájdalom, ami görcsbe rántja a testemet. Még ha ez nem lenne elég, élénkpiros folyadék csorog le a szám szélén, és csöpög a lábam előtt összegyűlt vörös tócsában. Ez nem jó. Nagyon nem jó. – Nem tettem semmit. Neked nem ártottam – préselem ki a szavakat magamból. Nem fogok könyörögni. De alkudozni azért lehet... - Kiviszlek innen téged is. Adok egy zsák drágakövet és mész amerre látsz – mondom vizenyős, sötét szemébe nézve, a kétségbeesés váratlanul váltja fel az iménti vakmerőséget. Ha nem jutok hamarosan egy képzett orvos közelébe, meg is halhatok.

Mikor sárgán villan fel tekintete, hideg kúszik fel a hátamon, megborzongatva megkínzott testemet.

- Nincs alku – fordít hátat.

- Rohadék – nyögöm, mire megtorpan, és mielőtt lecseszhetném magamat, amiért még mindig provokálom, egy hatalmas rúgást kapok a bal oldalamba. Hallom, ahogy reccsen a bordám. Nem tudok az ajkamba harapni, hogy elfojthassam a sikolyomat, a lábam elveszíti még azt a csekélyke erejét is. A kötelek miatt nem tudok a padlóra zuhanni, hogy ott pihenhessem ki magamat és szedhessem össze a gondolataimat. Most a levegővétel szinte lehetetlen küldetésnek ígérkezik.

- Jobban jársz, ha befogod a rusnya pofádat, d'Angelville! Mielőtt szilánkosra zúzom – morogja, majd tompán hallom a távolodó lépteit. Nem tudom, mi történt ezelőtt. Egy földi Pokolba kerültem. Elmosódik az ébrenlét és az eszméletlenség határa, a fájdalom pedig elviselhetetlenné válik.

Legközelebb, talán órákkal vagy napokkal később egy vasajtó csapódására riadok fel, és csapzottan, kábultan próbálom felismerni a belépő alakot. Sikerült rájönnöm, hogy hárman járnak be verni. A legutóbbit - ha jól emlékszem - Scott-nak hívják. Az Őrzőkre, remélem nem az a jóllakott disznóképű jön. Annál szokott lenni a kés.