Irány Multizni

3. Meglepetések

Másnap korán reggel felkeltem, hogy tehessek egy nagy sétát a központban. Reggeli után bepakoltam a hátizsákomba pár fontos kelléket, amikor az ablakon át megpillantottam, mivel is foglalatoskodott az éjszaka Max. A telkén egy dombot alakított ki, amiről vizet folyatott le. Elmosolyodtam, mert nagyon tetszett, majd hátamra kaptam a táskám, és nekivágtam az utamnak. Először is elővettem az iránytűmet, ugyanis azzal tudtam teleportálni (nehezen, de rájöttem).

Be is kerültem a központba. Egy hatalmas épület közepén voltam, aminek plafonjáról megannyi színes kő lógott. A sarkakban izzókövek voltak elhejezve, körülöttem pedig sok-sok tábla a szabályokról.
Elővettem az iránytűmet, hogy körbejárhassam a megszokott bánya-faüzem-állatok körutamat. Meg is volt, amikor is az utolsó állomásnál egy ismerős hangra lettem figyelmes. Éppen egyedül álltam a csirkék kifutója közepén, aztán átkukucskáltam a bárányokhoz. Két páncélos egyén hangosan röhögve festette be a birkák gyapjúját, amire a szerencsétlen állatok csak fejvesztett rohanással reagáltak.
Felismertem az egyik páncélt. Max volt az. Miután kissé nyugodni láttam őket, köszöntem egy hangos sziát, majd a kedves szomszédom levette a sisakját és rámmosolygott. A barátjával kimásztak a kifutóból majd én is eléjük álltam.

- Szia Shelby, had mutassam be a haveromat, ő itt Dean - szólalt meg Max. Az említett Dean nevű végre hajlandó volt levenni a sisakját, majd a kezét nyújtotta felém. Egy nálam kissé magasabb, színes bőrű fiú állt előttem.
- Hali! - ráztam kezet vele.
- Srácok, képzeljétek mit vettem tegnap - kezdett el Dean kutakodni a táskájában, majd előhúzott egy szürke dobozt.
- Azta tesó, neked honnan volt pénzed erre? - csodálkozott Max.
- Ez micsoda? - érdeklődtem.
- Tudod Max, a sok megnyert PvP-m… Ez amúgy egy fényképezőgép.
Dean látva az értetlen fejemet, csak beállt közém és Max közé, majd felemelte a gépet a magasba.
- Csak mosolyogjatok! - kiálltotta, és megnyomott rajta egy gombot. A gép aljából kicsúszott egy fénykép, amin megláttam a förtelmes grimaszomat. Gyorsan a kép után kaptam, de Dean megállított, és ő vágta zsebre.
- Á-á, ez az első fényképem, hagy tartsam meg! - nézett rám, miközben eleresztett egy láma mosolyt.
Én csak összeráncoltam a szemöldököm, mire Max hirtelen megszólalt.
- Shelby, van még valami dolgod? Csak gondoltam velünk tarthatnál… - pirult el, mire én csak hevesen bólogattam - …Nyílt egy vásár a központ udvarán, arra gondoltunk Deannel hogy körbenéznénk.
- Persze, szívesen! Csak előbb hagy pakoljam le otthon a táskám tartalmát - biccentettem a hátamon lévő tonnás hordozóra elég megviselt fejjel.

Miután otthon voltam, visszamentem a központba, ahol Maxékkel gyorsan megtaláltuk egymást. Már sötétedett, a vásár pedig nagyon szépen ki volt világítva. Fantasztikus volt, ahogy járkáltunk a különféle bódék között, és ebben a pillanatban még a tömeg sem zavart.

Dean levált tőlünk, hogy ehessen egy sült halat két haverjával, ígyhát kettesben maradtunk Maxel. Séta közben kiszúrtam egy könyves bódét, és míg Max higgadtan lapozgatta az egyik könyvet, én csak értetlenül álltam.
- Mi a gond? - fordult felém ijedten - Tovább mehetünk, ha akarod.
- Ja nem, nem, én csak - habogtam - Nem igazán tudok olvasni…
Max csak kérdően nézett rám. Jó, egy ilyen kijelentésre én sem tudnék válaszolni, ezért próbáltam menteni a helyzeten.
- Vagyis ömm… szóval egy kicsit. Vannak homályos emlékeim arról, hogy anya tanított, de így most konkrétan nem tudom…
Max felnevett. Kínomban én is kuncogtam egy kicsit, majd rámnézett.
- Ne aggódj, nincs semmi gond. Hidd el, sokan szenvednek ezzel, de megtanulják az életük során. Nekem is volt egy olyan barátom, aki olyan családból jött, ahol nem foglalkoztak ezzel.
Megkönnyebbültem.
Én mondjuk sokat olvasok, neked is segíteni fog! - nyomott a kezembe három könyvet.
- Hát oké, köszi…
- Dean már régóta nem jelentkezett. Jobb lesz, ha utána nézek. Addig elleszel?
Bólogattam, majd Max el is tűnt a tömegben. Pár pillanat erejéig csak álltam, nézvén hogy hova mehetnék még. A szemeim megakadtak egy elég érdekes külsejű sátron.

Belépve erős füstölő illat csapott meg. Kissé legyeztem magam körül, mire kirajzolódott egy asztal és pár polc. Bár egy embert sem láttam bent.
Közelebb mentem az asztalhoz, és megkérdeztem van-e itt valaki. Hirtelen egy öregember hangos krákogására lettem figyelmes.
- Öhm, jónapot? - nyögtem ki zavaromban, mire az öregnek kikerekedett a szeme.
- Helló, kedves Shelby. Tulajdonképpen honnan is kapta a nevét?
- Tessék? - lepődtem meg - Ho-honnan tudja a…?
- Ohh, én mindent tudok. Mellesleg látnok vagyok kishölgy, ki van írva a bejáratra.
- Hehe - nevettem kínosan - nem vettem észre.
Erre csak unottan pislogott kettőt.
- Na, mit szeretnél tudni?
- Hát ha már itt vagyok… - néztem körbe a nyagy sátorban - Igazából nem tudom… nem értem, miért vagyok itt. Tudna segíteni? Csak foltokban van meg az előző "életem", mármint tudja, egyedül.
Az öreg sokkolt arccal ült előttem. Megijedtem, hogy talán mondtam valami rosszat.
- Elnézést, minden rendben? - integettem az arca előtt. Ő csak megrázta a fejét, mintha újraéledne.
- Persze gyermekem, figyelj rám - hajolt közelebb és elővett egy cetlit, amire elkezdett írni - Ki kell menned szabad, ott merre fordul a napvirág míg elérni tölgyes. Ott lesz barlang, hol sok szörny, de muszáj meglelni Vivien. Ő majd segít.
- Mi a francról habog ez a vén fószer? - szólalt meg a hátam mögül Dean, mire végigfutott a hidegrázás - Jobb lenne ha mennénk, aludni is kéne még ma - mondta hallhatóan becsiccsenten.
- Igen, a hazamenés tényleg jó ötlet. Köszönöm a segtséget - vettem el a cetlit a papától, majd fizettem neki.

Megkerestük Maxet, és hazateleportáltunk. Otthon egyből lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Próbáltam lefordítani a saját nyelvemre a kis papíron lévő szöveget, de a sajátos nyelvtudásommal nem igazán mentem sokra. Gondoltam talán segítséget kérek a fiúktól.
Nem, nem is. Ez az én küldetésem.