A Nap és a Hold

Egyszer régen, egy távolni királyságban játszódik a történet.

A királyság lakói békében éltek, minden napjuk békés volt, és a szeretet és a boldogság hangja zengett az utcákon. Nem rettegtek, mert tudták, királyuk, a nappal, megvédi őket.

Ám mint minden béke ez se tartott örökké.

Egy nap végén egy sötét alak jött a királyságba. Az éjszaka.

Az utcákat ellepte a sötétség, és az emberek szive megtelt félelemmel, az ismeretlen megrémítette őket.

Az éjszaka nem elégedett meg a félelemmel, ő az emberek lelkét akarta, hisz ez és a félelem táplálta. Minél erősebb volt, annál sötétebb és nagyobb.

Ezért ilyesztő lényeket, démonokat küldött az emberekre, hogy riogassa őket.

Az éj lánya, a Hold megsajnálta a szenvedőket, ezért felemelkedett az égre minden nap végén, hogy fényt adjon az embereknek. De ez nem segített. Bár kis fénye megnyugatta az embereket, nem tudta megvédeni őket az éj sötétség lényeitől.

Az éj megharagudott a Holdra, ezért száműzte az égre, és avval büntette, hogy fentről kellett figyelnie az emberek szenvedéseit.

Ebbe fájdalmába beleszürkült.

Évtizedek teltek el így.

A nap végén beköszöntött a sötétség, a sötétség lényei előbujtak, az emberek meg elzárkóztak, és imádkoztak, hogy a nappal hamar visszajöjjön.

Ám a nappalnak volt egy fia, a Nap.

Egy nap apja elé állt.

Könyörgött neki, engedje útnak, és ő megtalálja a megoldást a bajra.

De apja nem akarta elengedni. Féltette, hisz ő volt az egyetlen ami még reményt adott mindenkinek. Ha ő meghal. Az éj örök lesz, és semmi sem tudja megálítani majd.

De a Nap nem tágított.

Mikor az éj elvonult, mint hajnal, beragyogta a királyságot, és megindult, s bár fájt a szíve, hogy engedetlen volt, tudta, hogy ha nem keres valami megoldást, hamar elpusztul minden.

Bejárta az egész Földet, minden zugot, ahova csak fénye elért, de nem talált ellenszert az éjre. Visszakellett mennie. Űres kézzel...

Búsan haladt, amikor egyszercsak egy sűrű erdőbe ért, ahol eltévedt. Fénye nem tudott rajta segíteni, mert ahogyan egyre mélyebre ért, annál inkább besötétedett.

Az éj birodalmában ragadt.

Egy tisztáson megállt, megpihent. Búsan lehajotta a fejét és egyre csak az járt a fejében, hogy mindenkit cserben hagyott.

Egyszer csak furcsa neszre lett figyelmes. A sötétség lényei garázdálkodtak erre. Tudták kicsoda ő, és tudták mennyit jelentene, ha többet nem ragyogna fel.

Már épp neki estek volna, amikor az égből egy fény hullott alá. A fénye oly erős volt, hogy a lények porrá váltak.

A Nap csodálkozva nézte, nem hitte hogy van még ilyen ragyogó lény mint aki épp mementette. De a csodáknak még nem volt vége.

Ahogy a fény megérintette a talajt, kirajzolódott egy lány alakja.

A Hold szállott alá.

A Nap először meglepődött, de hamar megbékélt a tudadtal.

Leültek,beszélgettek.

A Nap megkérdezte a Holdtól:

- Miért van az Hold, hogy amikor az égen jársz, fényed csak annyira elég, hogy megvilágítsa a világot, de nem pusztítja el a sötét szörnyeket, de amikor ide lenn vagy ,annyira erős, hogy a szörnyek porrá válnak?-

A Hold lehajtotta a fejét.

- Azért van ez így Nap, mert édesanyám, a Föld adja nekem az erőm. Minél messzebb vagyok anyámtól, annál gyengébb vagyok. - szomorodott el - apám ezért is zavart el. Hogy ne tanulhassak a hibámbol. És ne tehessek ellene semmit.

Felnézett, és a Nap szemébe nézett, és megkérdezte.

- És te Nap, már meg ne sértselek, hogy lehet hogy a te fényed olyan erős, hogy visszaszorítja az éj kezeit, de ha este visszajön, te nem nyujtasz fényt?

A Nap felelt:

- Apám félt. Úgy gondolja ha a nap végén kinn maradok, akkor az éj elpusztít , ezért , amikor beköszönt az éj, el kell bújnom, hogy el ne érjen.

A Nap felemelte a fejét.

- Ezért indultam útnak,hogy megállítsam az éjt,és újra béke legyen. De nem találtam semmit.

ezért most hazatartok, üres kézzel.

A Hold elmosolyodott.

-Talán tudok segíteni a bajodon. Nem állom apám zsarnokságát. Nem tudja hol a határ, mert már régen túllépte. Had adjal valamit Nap.

A Hold elkezte simogatni hosszú, kék haját, ami lassan elkezded csillogni.

Egy ideig csinálta, majd abbahagyta.

Kinyútotta kezét, és egy csomó kis kavics szerű dolgokat adott a Napnak.

-Ezek holkövek.- Mondta a Hold.- Szord öket szét a királyság körül. Ezek majd megálítját a szörnykeket, és elég fényt adnak, hogy a lakosok ne féljenek. Az éj eljő, de már ártani nem tud.

A Nap nem jutott szóhoz.

-Hogy hálálhatnám meg, kedves Hold?- kérdezte a Nap

A Hold nem akart érte kérni semmit, de a nap ragazkodott hozzá, meg akarta hálálni ezt a nagylelkű ajándékot.

A Hold megszeppent. Belement, de nem kért sokat, csak annyit, hogy a Nap néha látogassa meg, mert nagyon magányos az égen egyedül.

A Nap megígérte, és odaadta neki a csillagokat, hogy amég nem tér vissza, azok vele legyenek, s amikor úton lesz felé, a csillagok megmutassák, hogy merre találja meg a Holdat.

Elköszöntek egymástól, majd szétváltak útjaik.

A Hold visszatért az égre, és szétszorta a csillagokat, amik beragyogták az eget, és hazavezették a Napot a nappal királyságába.

A Nap szétszorta a holdköveket a királyság körül, majd hazatért.

Elmesélte apjának, mi is történt, hogy hogy segítette meg a Hold, és hogy hogy menekült meg a királyság, de a nappal nem hitt neki. Azt hitte hogy a Hold, az éj leánya, átverte fiát, és csúf csabdába csalta kövekkel, ezért, ahelyett hogy megdícsérte volna , felzavarta az égre, hogy majd ott biztonságba lesz, és rájön mit tett.

Eljött a nap vége, és beköszöntött az éj. De nem jöttek szörnyek, és nem volt riadalom. Újra nyugottak voltak az emberek, és végre, évtizedek után, nyugodtan megpihenhettek.

A nappal elborzadt adtól hogy mit tett.

Megbánta, de amikor lehívta volna, vissza a fiát a földre, az már nem volt az égen.

Csalódotságában lenyugodott, és az éjszakára kialudt.

A nappal elkeseredt. Meg akarta védeni fiát, de végül ő bántotta legjobban.

A nappal keservesen sírni kezdett, az emberek meg csak azt látták, hogy eleredt az eső.

A nappal azóta csak távolról figyelheti fiát.

Aki azóta is az égből ragyog alá, és amikor az éj leszál, a Hold felragyog, és így ketten vigyázzák a világott.

Ketten.

nem egyedül.

sose magányosan.

Mert a magány a reménytelenséggel párosul. Az félelmet szül

És ez öli meg a fényt, nem a sötét.