addicted to orange ░ pjm & jjg

prológus

Jeon Jeongguk némán állt a parton, és szeme sarkából megint Őt figyelte.

A Narancs Hajú Fiú most még a szokásosnál is boldogabbnak tűnt, arcán hervadhatatlan mosoly ült, csakúgy, mint eddig mindennap, amióta Jeongguk észrevette őt a tengerparton. De azt nem tudta eldönteni, hogy az ismeretlen fiú mosolya igazi-e.

Kirívó hajszíne tökéletesen passzolt élénk cipőfűzőjéhez, ami kibomolva feküdt a fekete sportcipője mellett az aprókavicsos talajon. Fekete-fehér csíkos pulóvere legalább két számmal nagyobb volt, így a fiú kézfeje teljesen eltűnt a pulcsi ujjaiban. Fekete nadrágjának az alja gondosan fel volt hajtva, így láthatóvá vált a fiú bokája, amit a ritkán felcsapó hűvös hullámok meg-megcsaptak. Ilyenkor a fiú testén apró borzongás futott végig a víz hidegsége miatt.

Jeongguk tekintete akaratlanul is őt kereste, csakúgy, mint egy hete mindennap.
Ő maga már régóta járt ki a partra, hogy rendezze gondolatait, vagy egyszerű kikapcsolódásként ült ki a homokba és hallgatta, ahogy a hullámok nekicsapódnak a part menti szikláknak.
Valahogy az egész hely megnyugtatta, és úgy érzete, ez a hely megvédi őt a mindennapok problémáitól.

De amióta ez a fura fiú felbukkant, nem tudott rendesen gondolkodni. Minden figyelmét Ő kötötte le. Ő, és a narancssárga haja.
Jeongguk sosem értette, miért festik be az emberek a hajukat vagy a körmüket.
Miért, ha egyszer úgyis lekopik a festék, és akkor festhetik újra?
Miért nem hagyják az egészet a francba, és elégednek meg a természetessel?
Ez a fiú is.
Egyáltalán: miért pont sárga?

Olyan sok a miért, és oly kevés a válasz.

Idegesen rúgta arrébb az útjába került, a többinél nagyobb követ, ami halk csobbanással landolt a sekély vízben a Narancs Hajú Fiú mellett. Jeongguk idegesen pillantott az elrúgott kő irányába, ahonnan a színes tincsek alól egy barna szempár nézett vissza rá.

- Ne haragudj, nem arra akartam rúgni - harapta be alsó ajkát Jeongguk, mint mindig, amikor idegessé vált. A fiú azonban nem tűnt meglepettnek, sőt, mintha számított volna a régóta őt bámuló feszült fiú társaságára.

- Semmi gond - mosolyodott el a Narancs Hajú - De ahelyett, hogy bámulnál, nem akarsz inkább ideülni? - paskolta meg maga mellett az apró, nedves kavicsokat. Jeongguk habozott.

Mégis mennyire lenne ésszerű egy késő őszi délután, egy elhagyatott tengerparton leülni az ismeretlen mellé?

A válasz egyszerű: semennyire.

Más esetben Jeongguk habozás nélkül elhúzott volna, és meg sem állt volna hazáig.

De most...

Most mégis, elgondolkozott rajta: mi lenne, ha életében először, az esze helyett az ösztöneire hallgatna?

Csak most az egyszer.

Ebben az egy esetben.

A Narancs Hajú Fiú esetében...