Titoktolvaj

Prológus

Sziasztok! Megérkezett a prológus, már alig vártam, hogy publikálhassam. :) Véleményeknek nagyon örülnék, lehet építő kritika is, csak szeretném tudni, milyen a történetem eddig. Nemsokára érkezem a szereplőkkel :)

Ölel: Wille

Az évek során hozzászoktam a gondolathoz, hogy a húgom jobb lapokat húzott a sorstól, mint én. A félreértések elkerülése érdekében elmondom, hogy valójában csak a féltesóm volt, három éves voltam, amikor a szüleim elváltak.

Emma szerencséje több dologban is megnyilvánult. Először is, a válás után apa és az új barátnője Londonba költöztek, ami már önmagában is százszor jobb hely Pestnél, ezentúl Emma örökölte az apa családjára jellemző magas, vékony alkatot, míg én anya után alacsony lettem és kicsit husis.

Mégsem voltam rá irigy, hisz tudtam: sohasem bírnék olyan lenni, mint ő. Nagyszerű focista, hangos, rengeteg barátja van - így jellemezném. Ehhez képest én csendes, visszahúzódó, egyetlen legjobb barátnővel rendelkező lány vagyok, rendben, balettozok mellette, de az mégsem ugyanaz. Nyomasztott volna, ha olyannak kellett volna lennem, mint ő.

Ó, basszus, szóismétlés.

- Stefi, apád itt van érted - jött be a szobámba anya, mire gyorsan becsuktam a kis füzetet.

- Rendben, sietek - mosolyogtam rá. Miután kihátrált a szobámból, újra kinyitottam az újdonsült naplómat, és a írni kezdtem.

A nevem Pataky Stefi. Na jó, Stefánia, de ennél a szónál semmit nem utálok jobban a világon. Mindig is hülyeségnek tartottam a bemutatkozást a naplók elején, hiszen én tudom, hogy ki vagyok, mást meg úgysem érdekel. De most mégis megteszem, hátha.
Szóval, Budapesten élek, gimnáziumba járok, most töltöttem a tizennyolcat. Volt már barátom, kettő, és köszönöm szépen, több nem kell.

De őszintén szólva, hiszek a csodákban. Nagyon reménykedek abban, hogy egyszer jön valami herceg, aki elvisz a fehér lován, vagy legalább egy aranyhal, akitől kívánhatok hármat: apukámat, egészséget, meg az előbb már említett herceget.

- Kincsem, most már tényleg indulj - nyit be ismét anya, próbál szigorúan nézni, de hiteltelen az egész, valójában nem akarja, hogy meccsre menjek. Valójában mindketten tudjuk, hogy mi a célja annak, hogy ennyire jóban lettünk apával: a közelgő egyetem.

- Oké, egy perc - a táskámba süllyesztem a füzetet. Az előszobában magamra kanyarítom a kabátomat, amire a kora tavaszi időjárás miatt van szükség, egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre és kilépek az ajtón.

- Stefikéééééém!!! - veti rám magát egyetlen húgocskám. Megölelem, majd beszállunk apához az autóba.

Már a kocsiban ülök, átengedtem Emmának az anyósülést. Most feljegyzem, milyen unaloműző dolgokat hoztam:
- egy fülhallgatót
- egy könyvet (Jodi Picoult - Szelíd vadak)
- a matek füzetemet (folyamatosan készülök az érettségire)
- egy Rubik-kockát (soha nem tudtam még kirakni)
- egy színezőt, ehhez ceruzákat
- egy blúzt, amire flittereket készülök rávarrni, így ezeket is betettem
- meg ugye a naplómat, amit valószínűleg a legtöbbet fogok használni

- Stefi - kapom fel a fejemet, Emma visszapillantó tükörből néz rám. - Mindjárt ott vagyunk.

- Remek - mondom mosolyogva, mire kétkedve pillant hátra. Talán nem megy annyira ez a hazudozás.

- Biztos élvezni fogod az edzést - folytatja vigyorogva.

- Persze... a mit? Nem arról volt szó, hogy meccsre megyünk?

- Nem, edzésre megyünk. Beszélgetünk a csapattagokkal, talán még be is állunk - szólal meg apa.

- Jézusom, hát ez szuper - és visszakapcsolom a zenémet.

Basszus, így nehezebb lesz. Mi a fenét csináljak? Ha kiszállnék most a kocsiból, hogy ne kelljen találkoznom ezekkel a focistákkal? Azt biztos nem, ki kell bírnom. Szükségem van a pénzre az egyetemhez, és ezt csak és kizárólag apától kaphatom meg. Holmi focisták sem szabhatnak nekem határt.

Megáll az autó motorja, mire én összerezzenek. Ki kell bírnod, kislány, mondom magamnak. Bármi megtörténhet... 

Gyerünk, mindent bele...