Második esély [ HunHan Fanfiction ]

1. rész - Ez most csak valami vicc, ugye?

Fejemet leszegve, se jobbra, se balra még csak nem is pislantva, mindennemű feltűnést kerülve, a lehető leggyorsabban szedtem a lépcsőfokokat az osztálytermem felé igyekezve, életemben most először azt kívánva, bárcsak láthatatlan lennék, miközben éreztem, ahogy a megvető pillantások és felém küldött fintorok, szinte lyukat perzselnek a hátamba, az újjal mutogatásról és sugdolózásról már nem is beszélve. Ám aki kicsit is ismer, az tudja, hogy ez a fajta viselkedés abszolút nem vall rám, sőt. Mi tagadás, szinte nincs olyan az iskolában, aki ne tudná, ki vagyok, s az igazat megvallva szeretek is a figyelem középpontjában lenni, de nem ilyen módon. Csakis a tegnap történtek fényében kényszerültem ebbe az istenverte állapotba, amelynek köszönhetően legszívesebben eltűntem volna a Föld színéről...

Amikor nagy hévvel bevágódtam a terembe, egy pillanatra fellélegeztem, de rögvest realizáltam, hogy itt is ugyanaz a lenéző közeg fogadott. Szinte mindenkiből sütött egyfajta meghökkentség, bíráskodás vagy épp megbotránkozás, s csak néhány kósza, alig hallható köszönés érkezett felém. Nem tehettem róla, hogy ennyire unalmas az életük, hogy mindenáron az enyémmel kell foglalkozniuk, ezért a szokásos módon próbáltam figyelmen kívül hagyni őket. Mikor azonban tüzetesebben végig siklott tekintetem az osztályon, egyből feltűnt egy bizonyos személy hiánya, amit más esetben kissé csalódottan konstatáltam volna, jelenleg viszont nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy nincs jelen. Bevallom, azért némileg érdekel, vajon mi van vele, hiszen mégiscsak a legjobb barátom, legalábbis eddig az volt... Talán szégyell mutatkozni ezek után. Mondjuk azt nem is csodálom, hiszen én sem szívesen vagyok itt, de nekem legalább volt annyi vér a pucámban, hogy mindennek ellenére betoljam a képem, pedig már most rosszul vagyok ettől a "negatív" figyelemtől. De mindegy, tényleg jobb is, hogy nem jött. Egy gonddal kevesebb. Elvégre fogalmam sincs, mit kéne kezdenem ezzel az egész szituációval. Vegyes érzelmekkel teli gondolataim közepette rájöttem, hogy az a legésszerűbb, ha személyiségemhez hűen egy csepp gyengeséget sem mutatok és a jól megszokott magabiztosságot és közönyösséget sugárzom. Így egy lélekkel sem törődve foglaltam helyet a padomban, s fejemet tenyeremben megtámasztva meredtem hűvös, komoly tekintettel magam elé, arra várva, hogy elkezdődjön az első óra, illetve, hogy minél előbb vége legyen ennek az átkozott napnak, legalábbis annak a részének, amit ebben az épületben kell eltöltenem.

A "mindent és mindenkit leszarok" hadművelet tökéletesen is működött egészen addig, míg az osztály egyik nagypofájú, önjelölt alfahímje ki mem nyitotta a hatalmas lepénylesőjét.

- Na mi van Barbie, hol hagytad Kent?

Az iménti hozzáállásomnak eleget téve úgy döntöttem tűrtőztetni fogom magam és nem hagyom, hogy ez a beképzelt kis senki felhergeljen, ám túl feszült voltam ahhoz, hogy ez az ezt következő beszólása után is sikerüljön.

- Vajon sikerült Minsoo-nak felolvasztania a jégkirálynőt? - vigyorgott idétlenül és önelégülten a viccesnek hitt dumáján néhány idióta haverjával karöltve, amikoris én higgadtnak tűnően, hangos csikorgással "kitolattam" a székemmel, majd lassan felemelkedve ültemből, az említett gyerek elé sétáltam, aki csak úgy fürdőzött az egoizmusában és amolyan "mit akarsz te tőlem" arckifejezéssel kezdett méregetni.