ismeritek egy bizonyos schrödinger nevezetű tagnak a gondolatkísérletét?
fogj egy cuki macskát – lehet a szomszédé, az a fekete, a világosbarna foltjaival, amire mindenki azt mondja, hogy ronda szegény, de a leggyönyörűbb cica, amit valaha láttál, a kétségbeesett zöld szemével, folyton éhes nyávogásával. tökéletes lesz.
fogjunk hozzá egy kis radioaktív anyagot, egy egyszerű, gyilkos kis szerkezetet, zárjuk be őket egy dobozba. a radioaktív anyag, ha lebomlik – mi nem tudjuk lebomlik-e, ahogy hozza a sors, hiába, hogy a cica nem hisz a sorsban –, akkor a szerkentyűben lévő kalapács összetör egy hidrogén-cianidos üvegcsét. ha ez összetörik, meghal a macsek. jobb lesz neki, többet nem verik, többet nem éhezik.
ha kinyitod a dobozt, akkor láthatod, átjutott-e a drága egy jobb világba, vagy folytatni fogja a galambdúcok kirablását. addig viszont a macska egyszerre élő és holt, csak akkor határozzuk meg az állapotát, ha kinyitjuk a dobozt.
szóval mi öljük meg, vagy tartjuk életben, akaratunktól majdnem függetlenül.
szóval megfogsz engem a görbe orrommal, kezelhetetlen, seszín-barna hajammal, letört körmeimmel, túlméretezett lábammal, és fiúsan lapos mellkasommal együtt, bedobsz egy – a macskáénál kicsit nagyobb – dobozba, és jöhet mellém a radioaktív cucc, meg a többi.
lehetek én lélekben a tengerparton – életemben először. bámulhatom, amint a lemenő nap fénye átrajzolja árnyékomat lilás körvonalával egy olyan nővé, aki vonzó a férfiak számára. aki nem én vagyok, de aki mégis. csavart fagyit ehetek – csokisat –, miközben cipőmet levetve végigsétálok a langymeleg homokban. körülöttem ember hangja nem is hallatszik, csak a fájdalmasan kék és óriási tenger morajlása, és sirályok vidám rikoltozása, amint boldogan magukba tömték a halászoktól ellopott halat.
én csak állok ott, azt érzem, az univerzum és én, az egy és ugyanaz a dolog, könnyűnek érzem magam. és valóban könnyű vagyok, mert már a testem és a fájdalmaim nélkül állok ott, én a ragyogó lélek, aki egyszerre türkizkék, mint egy jegyes vízű tengerszem, amely a gleccserek vizéből hízott kövérre, és burgundi, mint a legteltebb, legöblösebb, legfinomabb bor, amit valaha rózsás orrú parasztember kóstolhat. bár nem láthatóan, de kavarog bennem a sárga, halvány, mint a tavaszi nap első sugarai, és a szürke, az eső után a nagyvárosok betonja, amikor a munkába rohanó emberek nem tapossák. a többi szín csak csepp végtelen lelkem óceánján – nem jelentéktelen, de most nem is említendő.
de ott is vagyok a sötét dobozban, ott rettegek, fülelek a fülsüketítő csendben, hogy mikor hallom a koppanást és csörömpölést, mikor hallom meg a halálos ítéletemet. s talán nem is kéne ettől félnem, mert már az volt az ítélet, ahogy beléptem ebbe borzasztó dobozba, már akkor eldőlt minden. de én azért csak fülelek, várom. már annyiszor elképzelem, hogy milyen hangja lenne, ha megtörténne, hogy szinte olyan hangosan, és folyamatos egymásutánban hallom a csattanást, hogy ha valóban megtörténne, észre se venném.
észre se venném, hogy a világ leghalálosabb mérge tör életemre, hogy beálltam a sorba, attól a méregtől halok meg, amitől a legtöbb ember, és ezt pár röpke másodpercig fel se fogom. aztán a méreg megfojtja sejtjeimet, az eszméletemet elvesztem, és a szívem abbahagyja anémiás vérem pumpálását, és fakó végtagjaim hiába szinte világítanak a sötétben, többet meg sem mozdulnak. tudom, mi a sorsom, de csak várom, hogy bekövetkezzen, nem tehetek ellene semmit.
mozdulni nem merek. mert hiába tudok pár dolgot a hidrogén-cianidról, gőzöm sincs, hogy a radioaktív cucc bomlását és halálomat mivel gyorsíthatom fel. ezért nem merek kockáztatni. mi van, ha miközben kétségbeesetten csapkodom az ajtót, ahol még önként jöttem be, hogy engedjenek azonnal ki, és ezzel csinálok valamit, amitől az az izé elbomlik és megöl? és vajon, ha én üvöltözni és csapkodni kezdek, az változtatja-e a kísérlet menetét, ugyanis akkor tudni fogják, hogy élek, mivel egy halott lány nem rikácsol. akkor amíg el nem hallgatok nem leszek élő és holt is egyszerre, egy kis ideig életben lehetek, esetlegesen bekövetkezendő halálom előtt.
