Megakadnak a hangok torkomon, s már magam sem tudom ki vagyok. Tegnap velem volt az első, erdő mélyén tekergő, mára meg te vagy ki a hátamat szúrja.
Átléptünk mi sok dolgon, egy csókkal az atribumokon. Szánkban szólt a zene, s nem vettük észre, hogy a másik éppen hányik.
Felfújt vagyok és csúnya, pedig nem is voltam entrina. Fél szűz voltam mikor jött, a szigeten a fák közt. S te voltál az ixedik, s bennem még is a nulladik. Hazugnak és szarnak mondasz, de közben érzed, a súly bent van. Szét kurtam a világot, benne téged már ki látott. H_i_á_ny_z_o_l
Elvesztettem önmagam, nem látom a holnapom. Nem szenvedek, félre ne érts, csak küszködök,mert életembe a képed amorf eltörölhetettlen képpé vált. Hiányzol, te váza. Felértékteleníthetetlen vagy, mint az álmunk.
Álmunk, mellünk, mint a hajó, közel s távol szaladt, de mi vagyunk a kikötő és a tenger az idő.
versemben nem mondok egy rossz szót, se de tudod úgy a lényeg, hogy úgy élj, mint szilveszter éjjel.
