Több mint két hónapja nem beszéltünk. Nem beszéltünk, mióta egy kisebb vita után találkozót tűztünk ki, hogy személyesen is megtárgyaljuk a nézeteltéréseinket. Pontos időpontot nem beszéltünk meg előre, hisz mindketten dolgoztunk, nem tudtuk mikor lenne a legalkalmasabb. Két hónap telt, a nyáriszünetnek is vége. Még nem találkoztunk, s nem is beszéltünk azóta. A legjobb fiú barátom voltál, nagyon régóta. Te a város egyik felén, míg én a másik felén járok iskolába, mégis megrészegít a gondolat, hogy egy városban tartózkodunk.
- Látni akarom! - nyögtem panaszosan a húgomnak, aki szinte semmit nem értett szenvedésemből. Nem vagyunk túl jó kapcsolatban, nem osztunk meg egymással mindent. Mégis úgy éreztem ha most nem beszélek széttdurranok.
- Elkísérhetnél a papír-írószerbe, füzeteket kell még vennem. - sandított rám a szoba másik feléből. - Majdnem mindennap a pláza teraszán lóg a haverjaival. - tette hozzá. Tehát tudja, hogy rád gondolok. Én is tudom, hogy sok idődet ott töltöd, tudom, hogy mindig a barátaiddal vagy, még akkor is hozod őket ha velem van találkozód. Ebből alakult az utolsó vitánk is.
Egy óra elteltével már a pláza papír-íroszer boltja előtt álldogáltunk. Húgom, aki néhány centivel magassabb nálam, kimérten, magabiztosan nézett le rám. Irigyeltem ezt a tulajdonságát, hisz én mindig olyan esetlennek és jelentéktelennek érzem magam.
- Menj fel, én addig vásárolok. - közölte, s már távozott is. Bátortalanul lépkedtem a mozgólépcső felé, és még bátortalanabbul löktem ki magam előtt a teraszra nyíló ajtót.
A lélegzetem elakadt. Ott voltál. Rögtön kiszúrtalak, hiszen egyedül voltál. Alig néhány méter választott el minket, mikor hirtelen felnéztél és meglepett íriszeid találkoztak az én rémült tekintetemmel.
- Szia Lisa! - köszöntél a tőled megszokott vidámsággal, de a zavarodottság ott csillogott szemeidben. Felálltál, adtál két puszit, majd visszaültél a padra, mint azelőtt hogy megjelentem volna. Nagyon kínosan éreztem magam, féltem, hogy bármelyik pillanatban ájultan omlok a betonra.
- Leülhetsz, nyugodtan. - mosolyodtál el halványan, de arrébb nem csúsztál, így mikor melléd telepedtem lábaink összeértek. Szívem oly hevesen vert, hogy levegőhöz alig jutottam.
- Rég találkoztunk. - szakítottad meg a fülsiketítő csendet.
- Nagyon rég. - pillantottam fel rád. Végig engem figyeltél, érkezésemtől kezdve le sem vetted tekinteted rólam. Hol van az a fesztelen, vidám beszélgetés ami mindig megvolt közöttünk? Hiszen csak néhány hónap telt el, hogy utoljára láttuk volna egymást.
- Megváltoztál. - mértél végig tetőtől talpig. - Más a hajad. Rövidebb. - figyeltél még mindig egy halvány mosoly kíséretében. - Tetszik.
- Köszönöm. - motyogtam zavartan, ami ismét mosolygásra késztetett téged. Végre rád emeltem tekintetem, hogy én is alaposabban megfigyeljelek.
- Viszont még mindig nagy pici vagy. - vált mosolygásod hirtelen kuncogássá. - Szeretem, hogy fölédtornyosodhatok. - mondtad vidáman. Elnevettem magam.
- Te pedig egyre magasabb vagy. - mosolyodtam el. Én is szeretem ha fölém tornyosodsz, tettem hozzá magamban. - És izmosabb. - csúszot ki a számon. Te felnevettél.
- Tetszem igaz? - böktél könyököddel az oldalamba. Veled együtt nevettem.
- Igen, nagyon bejössz. - már nem nevettél, és én sem. - Mi történt velünk?
- Olyan lányba szerettem bele, akibe nem lett volna szabad. - beszéltél halkan. A mellkasomat égető fájdalom járta át.
- Értem. - szóltam keservesen. - És miatta ment tönkre a barátságunk?
- Igen, miatta. - bólintottál határozottan. Nem szóltam semmit, te az arcomat fürkészted. El kellene mondanom, hogy én meg beléd szerettem? Ha már a barátságunknak lőttek miért ne csinálhatnék magamból bolondot?
- És szerinted menthetetlen? - kérdeztem, de te értetlenül meredtél rám. - A barátságunk.
- Nem tudom.
- Szeretnéd?
- Nem tudom.
- Értem. Tehát.. ez a lány tönkre tett mindent.
- Igen. - bólintottál határozottan. - Nem tudnék a lánynak csak a barátja lenni. Többre van szükségem. - magyarázkodtál. Egyre hülyébbnek éreztem magam, ahogy dühösnek is. Hogy mondhatsz ilyet nekem? Hosszú, feszült csend telepedett ránk.
- Megkérdezhetem ki ez a lány? - kérdeztem bátortalanul, mire te felnevettél. Talán nem kellett volna beleütnöm az orrom.
- Tessék? - ráztad meg a fejed értetlenül, miután megbizonyosodtál afelől, hogy valóban komolyan gondoltam kérdésem. - Hát nem volt egyértelmű? - kerested gyönyörű smaragd zöld íriszeiddel tekintetem. Nem, nem voltál egyértelmű. - Nem kerestelek egy idő után.
- Igen, feltűnt. - motyogtam az orrom alatt.
- Nem tudok csak barátként a közeledben lenni Lisa. - érintetted meg hosszú ujjaiddal államat, majd felemelted, hogy a szemedbe nézhessek.
- Tessék? - hitetlenkedtem.
- Jól hallottad. - nevetted el magad. Szemeim könnybe lábadtak. Ez nem lehet igaz. Arcod eltorzult, mikor megláttad az első könnycseppet, ami végigszántotta, izgalomtól kipirosodott arcomat. - Komolyan nem tudtad? - ráztad zavart mosollyal fejedet, miközben kezeidbe fogtad arcomat, hogy ujjaiddal könnyedén lesimíthasd könnyeimet. Lassan megráztam a fejemet, majd félénken rád mosolyogtam.
- Honnan kellett volna tudnom? - kérdeztem, de te nem válaszoltál. Egyszerűen csak mosolyogtál. És az édes, ellenállhatatlan vigyor az arcodon egyre csak szélesedett, mikor feltűnt neked, hogy én is oldódom, és a hangulatom is javult. Egyik kezedet óvatosan levezetted a karomon egészen, míg a derekamra nem tudtad csúsztatni. Érintésed helyén bizseregni kezdett a bőröm, a hasamban pillangók ezrei repdestek, míg pulzusom az egekben járt. És mindezt egyetlen érintésed váltotta ki belőlem. Ajkaim szétnyíltak és úgy kémleltem hibátlan arcodat, ami egyre csak közeledett. Ajkainkat alig néhány milliméter választotta el egymástól, meleg leheletedet éreztem magamon. Még egyszer szemeimbe néztél, elmosolyodtál, s ajkaidat enyémekre tapasztottad. Nem volt hosszú, talán nem is igazi csók volt, hiszen éppenhogy végig simítottál ajkaiddal enyémeken már el is szakadtál tőlem, hogy újra szemeimbe nézhess.
- Ha tudnád mióta vágytam erre. - mondtad elképedve, majd egészen közel húztál magadhoz, hogy ajkaink ismét eggyé válhassanak. Ha a boldogságba bele lehetne halni, ott estem volna össze holtan, karjaid között. A végtelen boldogságban.
- Hahó, Lisa! - kiáltott rám ismét a húgom. A húgom? - Na akkor jössz velem a plázába vagy sem? - nézett rám unottan, míg én szomorúan konstatáltam, hogy elbambultam, s képzeledben teljesen máshol jártam. Valahol nagyon messze, egy álomvilágban.
_____________________________________
Sziasztok. Ezúttal egy novellával érkeztem. Remélem elnyeri a tetszéseteket és kapok néhány véleményt és csillagot!
Eléggé személyes kis történet, ha mondhatok ilyet saját irományra én személy szerint ezt nagyon megszerettem. Jó olvasást!:)
