Concealed Reasons

Reggeli

"Miért? Miért történnek ezek? Egymás után. Valamit, valami követ. Megállás nélkül. Lehet csak álmodom az egészet. De ha igen, mikor fogok felébredni? Mikor lesz ennek vége? Mikor szabadulok végre ki ebből a cseszett mókuskerékből? Miért élünk? Mi a célja a földön való életünknek? Az utazások? Az élmények? Család? Barátok? Szerelem? Istennek lenne velünk valami célja is? Vagy csak babák vagyunk akiket dróton rángatnak, fentről figyelnek és röhögnek rajtuk? Nincs ezen semmi nevetséges. Igen hozzád beszélek. Isten, vagy izé, valami. Te teremtetted őket ilyenné. Túl sok a rossz ember. Néha kedvem támadna elhagyni az összeset érted. Melletted nyugalomra találhatnék. Nem lenne több bántás, csalódá...."
- Renéeeeeeee! Reggeliiii!
Ahh. Ethan. A legidegesítőbb kisöcsi akit csak el tudsz képzelni.
- Gyere máár te lófejű!
- Apád a lófejő te kis vakarcs...
-Hé! Nekem is van ám fülem! - vágott a szavamba apa.
-Bocsi apa nem úgy gondoltam..
- Inkább gyere le enni zsíroshajú
- Apaaa! nem is zsíros..
- Najó ebből elég legyen gyere le Renée együnk együtt. - szólt közbe anyu.
- Megszólalt a házisárkány...- apa nagyon vicces kedvében van úgy látom..
- Na ezért még számolunk Sebastian!
Nagy nehezen összekaptam magam, becsuktam a naplóm a befejezetlen gondolataimmal, felálltam és elindultam le a lépcsőn. Különös érzés fogott el aznap reggel. Mintha valami más lett volna. Valami történt. Éreztem.

Amint leértem elkapott a frissen sült palacsinta illata. Utáltam az édes ételeket. Mai napig utálom. De szerencsémre édesanyám készült tojásrántottával. Éppen indultam volna a szekrényhez, hogy szerezzek magamnak egy tányért amikor egyszercsak megrezzent alattam a talaj. Nem hagyta abba a rezgést. Mivel pánikrohamos voltam nem tudtam mit csinálni. Szédülni kezdtem. Fájt a fejem. Mintha egy nyilat lőttek volna pont a közepébe.  Oldalra néztem. Anyát láttam kiterülve a padlón. Egy nagy üvegdarab állt ki a fejéből. Ha jól láttam eltört a szekrény üvege. Az eshetett a fejére. Félelmemben a nevét sikoltva rohantam volna felé amikor is, valaki megfogta a kezem és visszahúzott. Hátranéztem de nem volt ott senki. Másik kezemmel megdörzsöltem a csuklómat. Hideg érzés volt. Idegen. Ezúttal előre néztem. Apát találtam magammal szembe. Újságot olvasva szürcsölgette a kávéját. Mintha semmi nem történt volna. Egyszercsak kidüllesztett szemekkel lassal felém fordult és annyit mondott: " Nyugalom kincsem. Nem lesz semmi baj". Még mindig engem nézett. A nyaka vérezni kezdett. Vízszintes csíkban. Először csak apró vércseppek folytak le egyenesen a nyakáról a mellkasáig. Majd a vér erőteljesen spriccelni kezdett. És csak ömlött és ömött. A tekintete az arcomon volt még akkor is. A feje hirtelen levált a testéről. Láttam ahogyan szakadnak el az izmok sorban, törik a csont, koppan a padlón az akkor már élettelen fej. És én néztem. Nem tudtam levenni róla a szemem. Lassan lecsúsztam a szekrény oldalán, felhúztam a lábam, majd két kézzel átkaroltam. Beletemettem a fejem a lábam és mellkasom alkotta szűk helyre. És csak zokogtam. Ez nem az a fajta zokogás volt, amikor nem kapod meg a legújabb telefont. Nem. Ez az a fajta, amikor a szüleid egyik pillanatról a másikra a szemed előtt halnak meg minden előzmény nélkül. Ethant hallottam sikoltozni. Felkaptam a fejem és jobbra fordítottam. A kis 11 éves rosszcsont akit általában ki nem állhatok, akkor fájdalmat érzett. És szörnyű volt látni. A fülét fogta és azt hajtogatta: "Nem , Nem, Nee, Menjetek innen, Hadjatok!". Majd. Hirtelen elájult. Megmerevedett a teste és egy mondatot ismételgetett: "Mindennek oka van, ezt ők is tudják. Mindennek oka van, ezt ők is tudják...". Mintha nem is a testvérem fekült volna ott. Valami teljesen idegen ember. Személy. Lény. Akármi. Felült, megrázta magát. Könycseppek folytak az arcán. Rémültnek tűnk. Felém fordult és annyit mondott: " Renée, mi történik?" rohantam volna hozzá amikor egy alak repült felém. Ruhája sötét volt, korom fekete. Arcát csak egy villanásra láttam, de hegekre lettem figyelmes. Szeme, csakúgy mint ruhája. Gyorsan jött. Nem tudtam mi történik.