A művészet - sajnos, vagy nem sajnos - minden ember életének a szerves része. Ezt elismerhetjük, de akár le is tagadhatjuk.
A kérdés az, hogy sikerül e megértenünk a művészetet, azt az eredendő gondolkodásmódot, ami mindannyiunkban bennünk van. Ez gyakran rettentően nehéz feladat, aki pedig nem is képes erre, az keresse magában a hibát. Hiszen hogyan is érthetnénk valaki mély érzéseit, amikor még a magunkéval sem vagyunk tisztában?
Számomra pedig a legkifejezőbb művészet, a szobrászat. A kő, vagy valamely természeti maradvány átformálása emberivé annyira nyers, úttörő, hogy az láttán érzelmeim nem ismernek határokat. A hangulata azonnal megszorongat, majd végigvizsgálva minél jobban veszem szemügyre, annál jobban tép szét. Egyszerűen csak darabjaimra hullok, és nem akarok többé igazi emberekre nézni, nehogy megint át kelljen élnem a szörnyű felismerést. De mire is lenne a társadalom, ha nem arra, hogy kínozzon? Minden akaratom nélkül, lassan rak össze, majd kitaszít ugyanoda, egy mestermű elé, hogy egyedül éljem át újra és újra a szörnyűséget.
Ami pedig a legjobban fáj, hogy becsapnak. Képesek olyan szobrokat elém rakni, ami nemhogy gyalázat, egyenesen pokol tüze. És hogy ismételjem alanyaim, a drága társadalom rábírja a tudatlanokat, hogy azokat istenítsék, elvéve így az esélyt a mesterművek megszületésétől.
Miért, szobrászat? Miért nem vagy csak az enyém, hogy önző módon kisajátítsalak és darabraimra hullva öleljelek életem végéig?
