To the life - h.s.

01

- Nem Louis, nem jöhetsz ide és nem kérdezhetsz tőlem ilyeneket! - csattantam fel és mérgesen rántottam arrébb a fehér ruhámat, ami beleakadt a cipőm sarkába.

- Ez csak egy egyszerű kérdés Charlie. - nevetett Louis és ő is felállt a székről. Összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy kisimítja a zakóját, majd kék szemeit egyenesen az enyémbe fúrta. - Egy ártatlan kérdés Chars, csak válaszolnod kell rá.

- Ez nem így működik. - ráztam a fejem, Louis pedig ezzel egy időben felvonta a szemöldökét. 

- De, pontosan így működik. Én kérdezek, te válaszolsz. Normálisan ilyen egy beszélgetés.

- Mást is kérdezhettél volna. Például azt, hogyan érzem magam, minden sínen van vagy kérdezhettél volna arról, hogy hol lesz a vacsora, vagy miért ezt a helyet választottam. Érdeklődhettél volna Samről, aki valahol odakint vár és biztosan kiabál valakivel. De te nem. Ide jössz és azt kérdezed, hogy vajon boldog vagyok? Louis ez a kicseszett esküvőm, persze, hogy boldog vagyok! - dörrentem rá és szinte toporzékoltam.

- Ezt kellett volna válaszolnod, már a legelején akkor, - forgatta meg óceán színű szemeit, de amint továbbra is engem figyelt, tekintetében volt valami, amitől feszülté vált a légkör. Mindketten csöndben álltunk, és már az ajkaimon volt a szó, amikor mindketten az ajtó felé fordultunk.

- Charlie megérkeztek az ostoba barátaid, akiket még mindig nem nevelte meg senki - lépett be az anyám az ajtón és ahogy pillantása találkozott Louiséval, az arca egészen kék árnyalatra váltott és végül megköszörülte a torkát.

- A mindig kedves Mrs. Blake, öröm látni újra, - vigyorogta Louis, ezzel még jobban bosszantva az anyámat és ezen nekem is nevetnem kellett. Louis tekintete visszatért az arcomra, biccentett, majd elindult az ajtó felé. - Megyek az ostoba barátaink mellé, hátha Niall útközben megeszi a tortát is véletlenül.

Nevettem, egészen addig, amíg anyám arcél szürke szemei szigorúan belém nem fojtották. Fejemben újra megszólalt Louis kérdő hangja. Néha feltudtam volna pofozni, de aztán mindig beismertem valamit és sosem mondtam meg neki, hogy igaza volt.

- Azt hittem felnőttél végre és nem hívod meg azt az idióta bandát, - rázta a fejét és lesöpört egy láthatatlan porszemet a válláról. - Remélem tudnak viselkedni, főleg ennyi ember előtt.

- Ha senki sem engedi közel Niall a csoki-szökőkúthoz, akkor igen. - néztem rá ártatlan mosollyal, - amit egyáltalán nem díjazott - majd összehúztam a szemeim. - Egyébként még mindig a legjobb barátaimról beszélsz, és bármennyire is utálod őket, azok maradnak, akik.

- Csak annak örülök, hogy te nem maradtál ugyanolyan mint ők. - válaszolta pár pillanat csönd után.

- Ugyanolyan vagyok, mint eddig. - vágtam rá, mire anyám megrázta szőke - most szigorú kontyba fogott - hajával keretezett fejét.

- Nem kedvesem, teljesen más vagy mint az egyetem alatt voltál, és ez főleg Zacknek köszönhető.

Ezek voltak az utolsó szavak, mielőtt benyitottak és tájékoztatottak volna arról, hogy percek múlva kezdődik az esküvő. Ez volt az utolsó mondat, ami elhagyta anyám száját, mielőtt kisétált volna a szobából, egyedül hagyva engem.

Vajon direkt csinálta? Hát, biztos nem, mivel ő talán még jobban akarta ezt az egészet mint én. Úgy imádta Zacket, mintha a saját fia lett volna. Már az első találkozásukkor kedvesen fogadta, megölelte, olyanokat mondott neki és úgy beszélt vele, ahogy Louissal soha.

Mindegy mit tett, vagy mondott Zack, anyám szinte szerelmes volt belé. Az első pillanattól fogva a lábai előtt hevert és még mielőtt megvolt az eljegyzés, a srácot úgy kezelte mintha már évek óta a családunkhoz tartozna.