Még öt perce sem utazhattunk, amikor megálltak a furgonnal. Akit amúgy "Dzsordzs"-nak hívnak, ilyen szép magyarosan.
A hátsó, kétszárnyas ajtó kinyílt, én pedig mosolyogva ültem a bilinccsel a kezemen, a kecskefej takarta az arcomat. Merthogy visszavettem mindkettőt egy kis szivatás kedvéért. A fejem lehajtottam, mintha előrecsuklott volna, és ernyedten ültem, szinte észrevehetetlenül lassan véve a levegőt. Aztán a legjobb barátom vidám hangját hallottam meg.
- Na kit raboltak el már me...- és itt Teo hangja elakadt. Egy másodpercnyi csend, aztán döbbenten újra megszólal.- Bassza meg.
Hallom, ahogy felszökken a furgonra majd gyors léptekkel odatrappol hozzám.
- Vanda! Vanda jól vagy? - nem válaszolok alig birom visszatartani a nevetést, miközben ő kétségbeesetten próbálja leszedni rólam a bilincset. - Ez meg hogy történhetett meg? - suttogja magának. Leszedi rólam a bilincset, én pedig nem bírom már tovább visszatartani a röhögést és rászkódó vállal felnevetek. Teo lehúzza a fejemről a maszkot, és idegbetegen néz rám.
- Loroncz Vanda, ilyennel többet ne is próbálkozz mert kinyírsz vele! A szívbajt hoztad rám, te lány! - mondta, majd összeborzolta a hajamat és magához rántva szorosan megölelt. - Boldog szülinapot, Vans. - majd megpuszilta a fejem búbját. Kibontakoztam az ölelésből. - Neked is, böszme. - vigyorogtam rá, majd felálltam és felsegítettem őt is.
Igen, a legjobb barátommal, név szerint Horváth Teodorral egy napon van a születésnapunk. És ezt a napot maximálisan ki szoktuk élvezni, minden évben. Kiszálltunk a csomagtérből és miután Tod becsukta az ajtót elsétáltunk előre, de csak a hátsó ülésekig, mert mint mindig, most is a másik három legjobb barátunk ült elöl. Raul vezetett, mellette, az anyósülésen ült Anasztázia, a legjobb barátnőm. A középső részen, a jobb oldali ülésen Ruben foglalt helyet, így Teoval mi maradtunk az utolsó három ülésre, mert állítólag, mivel nekünk van szülinapunk mi kapjuk a hármas ülést, és vezetnünk sem kell. A valós ok inkább az, hogy tavaly, Amszterdamból haza fele, egy jól átmulatott éjszaka után a társaságunkban két tag maradt józan: Anasz és Raul. Anasz vezetett, Raul ült középen bal oldalt, az anyósülésen Ruben, Teo hátul, én pedig középen, jobb oldalt. És hát az történt, hogy a rádióban üvöltött a zene, és mi azzal együtt énekeltünk, amikor is Ruben a magas hangok kitartása közepette telibe hányta a szélvédőt. Erre Anasz visongani kezdett, Raul folyton csak azt hajtogatta, hogy "bazmeg öreg, nem ment volna inkább a kesztyűtartóba?" , Teo csontrészegen, röhögve, vagyis inkább hörögve fetrengett az ülések elött a földön, nekem pedig a szagtól felkavarodott a gyomrom, így lehúztam az ablakot és kihajoltam rajta, hogy friss levegőt szívjak. Kicsit túlságosan előredőltem, mert megbillentem, és ha Raul nem kap utánam és ránt vissza, akkor kiesek a kocsi ablakán, ami nem mellesleg 120-szal száguldott az autópályán. Ja, Anasz nem arról híres, hogy lassan közlekedik, főleg kocsival. Skorpió, szóval elég temperamentumos természet.
Szóval azóta Ruben nem ülhet előre, nehogy megint lehányja a szélvédőt, én nem ülhetek lehúzható ablak mellé, Teo-t pedig nem engedik előre, hátha kedve támad fetrengeni a gázpedálon. Jah, ezek lennénk mi.
