Crazy Little Psycho

Az élet játéka - cél: game over

Jó, tudom sok adósságom van. De nézzétek el nekem, jelenleg elhagyott a fogalmazási képességem. Csoda ha ezt a mai nap kiteszem...

Az élet egy csodálatos játék. Itt nincsenek győztesek vagy szerencsések. Mindenki ugyanannyira veszít, mint nyer. Nincsenek szabályok, se előre kijelölt mezők, amik mutatnák az utat. A színes bábuk, korongok és kártyák itt semmit se érnek. Nem, én nem erre gondolok.

Az élet játéka egy borzalmas dolog. Kiszámíthatatlan, szeszélyes és veszélyes. A teljes anarchia jellemezi. Ki akarna egy ilyen borzasztó dologban részt venni egyetlen mozgató rugó nélkül? Ez a játék egy csapda. Ha egyszer megízlelted a keserű ízét, már nincs menekvés. Mint egy örvény, beszippant és nem ereszt. De sajna én nem erről a játékról beszélek.

Ami engem igazán megfogott, az nem az élet. Sőt, nem is a halál - pedig már azt is megtapasztaltam. A világ legszívszorítóibb játéka a szeretet. Hah, a világ legocsmányabb, legtorzabb érzelme. Sok alakja van. Egyszer plátói, máskor vad és tüzes. Egyszer átlagos, máskor őrült. Néha viszonzatlan, máskor meg tönkremegy s elillan. Lehet két testvér, egy család, vagy a szomszéd lány és a virágárus között, a szeretet ugyanaz marad. És néha ez az érzelem - a szerelem - teljesen felőrli az embert. Mire is jó ez az érzelem, hisz csak fájdalmat szül.

Egy dologra jöttem rá, amikor meghaltam. Nem akarom többé érezni ezt az érzelmet. Már a gondolata is elborzaszt, hogy a szívem egyszer újra felmelegszik.

A tarkómon összekulcsolt kezekkel sétáltam az ösvényen, a zsebemben egy gondosan összehajtott levéllel. Barna kabátom és csíkos sálam, mely már kitudja hány éve társam, a gyenge szellővel táncoltak. A karkötőnek használt rózsafüzér, ami a korházban visszakapott cuccaim közül került elő, minden lépésemre aprót csendült. Épp csak annyira volt hangos, hogy a gyakorlott fül meghallja. Fütyörészve pásztáztam a környéket. Szóval egy ilyen helyen bujkált eddig. Én sokkal inkább el tudtam volna képzelni egy romosabb helyen őt, mint egy ilyen vidám és csendes helyen. Persze nincs is jobb egy olyan búvóhelynél, amiről meg nem mondod, hogy az, de ettől a helytől felfordul egy idő után az ember gyomra. Alig két órája bolyongok itt, de máris visszasírom a hűs, sötét barlang, csatorna és bunker rendszert, ami Zalgo rezidenciáját teszi ki.

Oh, és hogy mit keresek ezen az undorítóan cuki helyen? Küldönc és felderítőként egyszerre kéne megtalálnom a csápos kastélyát. Vagy legalábbis valamelyik bolond "családtagját", aki átadná az üzenetünket. Zalgo háborút akar, mi megadjuk neki.

Miközben ezek a gondolatok végigcikáztak az elmém sötét mezején, elhaladtam egy rózsalugas mellett, ami a fák között bujkált. A fenébe, megint rossz irányba fordultam. Már épp morgolódva fordultam volna meg és indultam volna meg hazafelé, amikor hangokat hallottam. Egy kislány hangját hozta felém a szél. Gyorsan bebújtam az árnyékok közé és meghúztam magam. A zajok alapján egyre közelebb értek. Majd úgy húsz-huszonöt méterre megtorpantak. Ketten voltak. A lányt nem ismertem, de a fekete hajú fiút annál inkább. Amint megláttam, a szívem máris gyorsabban kezdett el verni. Ennyire maga alá kerít még mindig az az este? Nem, ez nem félelem, de akkor mi?

Óvatosan közelebb osontam, hogy halljam, miről beszélnek.

- Itt történt - motyogta a lány.

- Nyugodj meg, az a szemétláda már nem bánthat. Akarod, hogy hazamenjünk? - kérdezte az az áruló. A kislány megrázta a fejét, barna fürtjei szanaszét szálltak. Lassan elindult előre.

- Tudod, te igazán jó ember vagy. Bár lett volna egy olyan testvérem, mint te - pillantott fel a nála jóval magasabb fiúra. Nem is emlékeztem, hogy mekkora is igazából. Innen nézve lehet, hogy már rég túlnőtt ebben a három hónapban, amíg nem láttam.

- Ezt mond a hangoknak a fejemben - ejtette ki a választ egy keserédes mosoly kíséretében.

- Mindig hallod őket? - kérdezte gyerekes érdeklődéssel Sally. Azt hiszem így hívják. Azért majd utánanézek Zalgo nyilvántartásában.

- Csak néha. De akkor nagyon zavaróak - magyarázta az öcsém. - És nem akarsz olyan testvért, mint én. A bátyám ezt tanúsíthatná, ha még mindig élne - komolyodott el a hangja, mire bennem valami összeszorult. Talán itt az ideje fordítani egyet ezen a beszélgetésen. Csendesen mögéjük suhantam, majd vártam. Az ollót azért óvatosan a kezembe vettem, biztos, ami biztos. Szinte rögtön megfordultak a tengelyük körül, amint összezártam a két lábam.

- Tételezzük fel, hogy a testvéred nem halott. Mit lépnél, gyilkos? - kérdeztem egy önelégült mosollyal az arcomon. Nem tehetek róla, ez a játék felébresztett bennem valamit.

Az öcsém csak tátogni tudott. A pánik szép lassan szétterjedt az arcán, amit sehogy se próbált vagy tudott leplezni. A pillanat enyhén komikussá vált.

- Mi az, nem is örülsz a bátyusnak? - kérdeztem, miközben egyik ujjammal megtámasztottam az alsó ajkamat.. Ő csak felmorrant, mint valami állat - mi ő, egy veszett korcs? A lány - Sally - csak állt és csillogó szemekkel nézte az eseményeket.

- Szóval ő a bátyád? - pillantott a fehér bőrű fiúra, majd újra rám pillantott. - Nem hasonlítotok.

Ezen muszáj volt mosolyognom. Előre léptem, mire ő rögtön közénk ugrott. Halkan felkuncogtam, majd fegyveremet visszacsúsztatva titkos rekeszébe felemeltem a kezem.

- Nem tudom, hogy kerültél ide, vagy mit akarsz, de csússz vissza abba a csatornába, ahonnan jöttél! - kiáltotta dühösen. Most akkor nem örül, hogy láthat? Ez egy kicsit fáj idebent. Az érzés egyre jobban feszít, szinte szétszakít. Bármit megtenne, hogy végre láthassa a nap fényét. Rövidre kéne fognom, de túlságosan csalogat ez a játék.

- Aucs - mondtam teátrálisan, majd sóhajtottam egyet - Nem így gondoltam a viszontlátást.

- Te őrült vagy - jelentette ki, mire akaratlanul is röhögőgörcs kapott el. Én? Őrült? Nézett már tükörbe? Hisz mit tett magával. Mit tett velem!

- Csak utánad - mosolyogtam rá, palástolva az érzelmeimet. - Na, de nem ezért vagyok itt! Ezt add át a csáposnak! - hajítottam felé egy dobótört, amihez még előzőleg rögzítettem a levelet, amikor meghallottam őket. Míg ő el volt foglalva, hogy kikerülje a felé száguldó kést én szépen visszaszökkentem az árnyékok közé. Még láttam, ahogy döbbenten és enyhén rémülten ejti le a kezét, miután megtudta az én kis levelem tartalmát. Ezután mosolyogva indultam haza. Haj, már ideje volt, hogy megszabaduljak attól a levéltől. Most már csak ezt a furcsa szorítást kéne valahogy megszüntetnem a mellkasomban...

Egy dologra jöttem rá, amikor újraéledtem és először kinyitottam a szemeimet. A kívánságok nem mindig teljesülnek. És azon a napon megszületett bennem. Egy beteges vonzódás, egy őrült szerelem, amit csak én és az én egyetlen kisöcsém érthet és tapasztalhat meg.

Hé Jeff... Most én jövök!

Mielőtt bárkiben felmerül, nem, nem kívánom az egész könyvet sutba vágni egy légből kapott brománc miatt, amitől alapból a hideg kerülget. (De most komolyan. Kedves yaoisták. Ezek kicseszett őrült gyilkosok, akiknek nincsen egy normális érzésük se! Legalább ezt a határt ne lépjétek át!) Szóval a szerelem szót itt ne úgy értelmezzétek, ahogy általában szokás. Továbbá tényleg elnézést az eltünésemért, igyekszek mostantól egy vagy két hetente részt hozni. És mivel hamarosan halloween, gondoltam idén is hozok valamit. Bár most egy kicsit másra gondoltam, mint ami a Crazy psycho killers-ben volt.

Adig is sziasztok és köszi, hogy itt vagy és olvasod!

Ui.: Am 118-ak vagyunk jelenleg, úgy hogy mióta nem hozok részt. Kiváncsi leszek, hogy pár nap múlva megelőzzük e a CPK-t, ami most 29-ik.

Liu: Te most ez komolyan ki akarod tenni. Totál hülyének és egocentrikusnak fognak nézni.

Doka: Már mindegy, hisz rányomtam a közzétételre....