Hetalia oneshots/HUN/

Őszi fáradtság - SpaMano

A kollégiumban megállt az élet ilyenkor. De úgy tényleg, egyszerűen csak megállt. Őszi fáradtság, a diákok haza látogatása, meg maga az egész évszak, ahogy a fák levelei sárgultak, ahogy egyre hidegebb lett, a tanárok egyhangú monológjai, a tanulók értelmetlen, véget aligha érő párbeszédei... mintha lelassult volna tőlük az idő.
Vagy ha nem is, de Romano így érezte.
Utálta az őszt, illetve ő mindig is ezt állította. Alapjában véve a diákok számának csökkenése kedvezett neki, addig se kellett az Ausztriához vagy Franciaországhoz hasonló alakokkal foglalkoznia, azonban mégis volt egy személy, aki náluk ezerszer jobban idegesítette, és aki a haverjai hiánya miatt ilyenkor végig rajta lógott.
Ráadásul még egy szobán is kellett vele osztoznia. Általában ez nem zavarta, este jött, reggel ment, néha találkoztak a folyosón, de kibírható volt. Ősszel viszont mikor az a hülye spanyol nem tudta mivel elütni az idejét, végig bent tartózkodott és egy percig se hagyta őt nyugton.
És emiatt is ezerszer szidta pár az iskola vezetőit, sőt, a testvérét is. Egyszerre jöttek ide, mégis, Feliciano a krumplizabáló szobatársa lett, és mikor Romano megkérdezte, nem jön-e át inkább hozzá, visszautasította.
Ó, pedig annyira örült volna, ha a német és a spanyol kerülnek egybe, biztosra vette, hogy egy idő után kiidegelték és szétverték volna egymást. Habár ránézésre csak a szőke aki vert volna bárkit is, mert ezerszer erősebbnek tűnt a másiknál, de az is egy gonddal kevesebb.

-Min gondolkodsz? - érintette meg valaki az ablakon át nézelődő Romano vállát, mire az felismerve a hangot megfordult és fénysebességgel rúgta bokán Antoniót, aki mostmár kevésbé vidám hangot hallatva nyeklett össze. - Ezt most mégis miért? - nyöszörögte a fájó pontot fogva.
-Hirtelen jöttél ide - rántotta meg a vállát majd elsétált mellette és lehuppant az ágyára. - Amúgy is, mit akarsz egyáltalán?
-Elmehetnénk valahová.
-Ugye csak viccelsz? - nézett rá Romano azzal a tipikus "ez hülye?" arccal. - Rohadtul itt maradok, és te meg kibaszottul azt csinálsz amit akarsz, mert engem az nem érdekel, amíg egyedül hagysz.
A spanyol felsóhajtott. Nem is gondolta, hogy igent fog mondani a másik, de örült volna neki, ha legalább normálisan utasítja vissza. Persze már megszokta tőle ezt a stílust, mégis zavarta. Szeretett volna legalább egy gyenge baráti viszonyt kialakítani vele, vagy ha minimum megtűri őt, de ez nem ment túl könnyen.
-Hát jó. Tíz körül itthon vagyok - válaszolta majd egy szó nélkül kilépett az ajtón, maga mögött hagyva azt a tipikus illatot, amit körülötte mindig érezni lehetett. Nem olyasmi volt, mint valami spray vagy ilyesmi, és hogy pontosan mire hasonlított azt is nehéz lett volna kitalálni, de azt be kellett ismernie Romanónak, hogy egész kellemesnek tűnt. És ez is idegesítette.

Úgy egy és fél óta telhetett el mióta Antonio lelépett, Romano pedig kezdett unatkozni.
Ilyenkor általában olvasott vagy zenét hallgatott, most azonban egyikhez se volt túl sok kedve.
Kezdte bánni, hogy visszautasította a spanyol ajánlatát. Elvégre biztos jobb program lett volna a szobában fetrengésnél, ráadásul... nem! Nem, elég volt.
Mikor rájött, min is gondolkodott, fejét csóválva állt fel és vette magára bézs színű kabátját. Lehetetlen, hogy egy pillanatra azt gondolta, jó szórakozás Antonióval lógni.

Nagy meglepetésére a folyosón egyetlen személyt talált csak.
Illetve nem is ez volt a meglepő, mert nem számított sok diákra, inkább maga a személy lepte meg, ugyanis nem olyan fajtának ismerte, aki csak úgy egyedül álldogál.
-Hát te mit csinálsz itt? - lépett oda testvéréhez, aki most felé fordult és széles mosollyal az arcán ölelte át.
Romanónak beletelt jópár másodpercbe, míg le tudta vakarni magáról.
-Ludwig megígérte, hogy eljön velem tésztát enni, de ott hagyott valamit a szobában ezért visszament érte - válaszolt a kérdésére, igaz, kicsit késve. - Ohh, és utána elmegyünk a vidámparkba is. Szuper lesz!
-Mi van? - morogta Lovino bosszúsan. - Már el is járkálsz azzal a krumplizabálóval?
-Nehéz volt rávenni, Ludwig nem szeret ilyen helyekre menni. De végül meggyőztem - mosolygott továbbra is, ami Romanót egyre jobban idegesített.
Nagyon nem örült annak, hogy az a német folyton a testvére körül van, hiába tudta, hogy Feliciano az, aki levegőt se hagyja venni. Valahogy egyre jobban kezdett neki úgy tűnni, hogy testvére nem épp úgy tekint rá, mint barátra vagy mint példaképre.
-Milyen kapcsolat van köztetek? - kérdezte Romano, mire a másik először elgondolkodott, aztán újra széles, őszinte, de az előbbieknél nyugodtabb mosoly jelent meg az arcán.
-Szeretem Ludwigot. Nem egyértelmű? - válaszolta nevetve, Lovino pedig nem tudta, erre mégis mit kellene mondania... vagy hogy ezt milyen értelemben gondolja a másik. - Neked nincs olyan személy, akit nagyon szeretsz?
És akkor Romano fejében egy olyan személy jelent meg, amitől az arca paradicsom színűre váltott, ez a reakció pedig őt magát is meglepte. Miért gondolt automatikusan a spanyolra?
Elkapva a fejét, majd rá se nézve testvérére kerülte őt ki és haladt tovább, de előtte még hallotta, ahogy először döbbenten mondja a nevét, aztán utána már csak a németet szólítgatja nevetve.