Kristály tisztán

Chapter 1.

- Dél- Koreába lehet idén jelentkezni az iskolai kirándulásra. Egy osztályból öt embert veszünk csak fel. - mondta Mr. Hawtong, az osztályfőnököm. Én a tollamat rágcsáltam, és azon gondolkoztam el menjek e rá. Eddig minden évben elmentem az iskolai kirándulásokra, a tanulmányi eredményem miatt mindig bevettek. De Dél-Korea nem annyira vonzz. Egy csomó szinte teljesen egyforma ember között lehe megbolondulnék. DE mégis, ez az utolsó évem a suliból, az utolsó ilyen kirándulás... - Levettem a tollam kupakját és felirtam a nevem a papirra. Ki tudja, talán még tetszeni is fog...

Seoul, Dél-Korea

Az egész repülőút alatt könyvet olvastam, mivel nem bírtam elaludni. Fáradtan keltem fel a székemből a landolás után, és elgémberedett tagjaimat kicsit megmozgattam. A poggyászomat megfogva levonultam a gépről. Mivel csak ezt az egy kis táskát hoztam nem kellett a csomagjaimat keresni, mint a többieknek. Amíg rájuk vártam, szóltam a tanáromnak, hogy kimegyek egy kicsit az épület elé. Nagy volt a nyüzsgés, és meglepően kellemes a légkör itt. Az utcán hatalmas ember tömeg. Néhányan az előttem sétálók közül rám mosolyognak, de vannak akik csak a lábukat kapkodva sietnek a dolgukra, senkit és semmit észre sem véve. A reptérrel szemben van egy kávézó, úgy döntöttem veszek egy kávét amíg a többiek a csomagjaikat keresik. A hely barátságos volt. Minden asztal közepén volt egy kisebb váza amiben különféle virágok voltak, az épület előtt lévő asztalok mellet pedig körben levendula ágyasok helyezkedtek el. Alig volt szabad asztal, mindenhol párok, vagy barátok, barátnők beszélgettek egymással, mosolyogva. A pultos lány udvariasan rám mosolygott, és mondott valamit koreaiul. Nem értem a nyelvet, de a helyzetből ítélve a rendelésemre kíváncsi. Egy Caramel Machiato-t rendeltem, majd miután megkaptam az italomat szétnéztem, szabad hely után kutatva. Mindenhol ültek, csak egy asztalnál ült egy srác egyedül. Oda mentem hozzá és angolul megkérdeztem, hogy leülhetek e hozzá. A srác először alaposan végigmért majd egy halvány mosoly kíséretében bólintott. Egész helyes volt ahhoz képest, hogy ázsiai. Szőke haját tipikusan úgy hordta mint a legtöbb srác itt, mégis valahogy még ez is jól állt neki, pedig cseppet se vonzó a bili frizura, esetleg még gyerekkorban. Bőre sápadt volt, mégse betegesen fehér,az arca sovány, mégis karizmatikus volt, mégis a szeme az amit megpillantva az egekbe szöktette a szemöldökömet. Zöld. Gondolom kontaktlencse, de ezzel együtt a srác akár címlapon is szerepelhetne. Mégis megfontolandó az a kijelentésem, hogy itt az emberek egyformák. Bár valamilyen szinten annak is van alapja, hiszen mindenkinek sápadt bőre, barna szeme és barna vagy éppen fekete haja van, amit csak a fokozás kedvéért mindenki ugyan úgy vágat le. Talán az itteni fodrászok csak ezt a hajformát ismerik?

A kávémat kortyolgatva néztem ahogy a srác a telefonját nyomkodja, és azon gondolkoztam, hogy beszélgetést kezdeményezzek e vele.  Van -e egyáltalán bármi értelme bárkivel is összeismerkednem. Lehet, hogy - mint általában- a szép külső romlott belsőt takar. Mégis van egy olyan érzésem, hogy megéri kockáztatni. így végül a bátorságomat összeszedve megszólaltam.

- Én Annabella vagyok. - mondtam majd felé nyújtottam a kezemet. A srác rám nézett a kávéja fölött, és a telefonja kijelzőjét lezárva eltette azt a zsebébe és mosolyt villantva rám, válaszolt.

- DaeHyun. Jung DaeHyun - mondta. - Ha szeretnéd szívesen adok autogramot, csak kérlek kímélj a fotóktól, ez a kedvenc kávézóm. - mondta a száját kissé elhúzva.

- Miért kérnék autogramot? - néztem rá döbbenten és egy kis éllel a hangomban. A feltevésem beigazolódott. Egocentrikus. Kérdésem hallatán saját döbbenetemet láttam az arcán tükröződni majd közelebb hajolt hozzám.

- Te nem ismersz engem? - suttogta mélyről jövő, rekedtes hangon.

- Nem. - feleltem flegmán. Az utolsó korty kávémat is megittam és készültem felállni, hogy távozzak, de Daehyun a karomat megragadva megállított. Érdeklődve fordultam vissza és néztem csillogó szemeibe. A szempárba amelybe mély és kiolvashatatlan érzelmeket véltem felfedezni. De ha egy barom, akkor mégis miért érzem úgy, hogy bárcsak azok az érzelmek az irányomba lennének. Gyűlölet vagy szeretet, úgyis csak egy hajszál választja el a kettőt egymástól.