Fick rendőrkapitány nesztelenül nyúlt a kilincs után, s óvatosan, nehogy bármi zajt is csapjon, benyitott a házba.
Az éjszínű nappaliból nem látott semmit, csupán a TV által haloványan megvilágított üres karosszéket, ahol várandós felesége szokott mindig ülni, rá várva, de a mai este kicsit más volt. Mély csend honolt a lakásban, mintha a sötétség elnyelne mindent, kivéve egy tompa, monoton dobogást, aminek eredetét a konyha ajtaja rejtette.
Szokatlan volt neki az egész, tudta jól, hogy ez nem a csap hangja. Lassú, nehéz léptekkel indult meg az étkező felé és elhúzta a tolóajtót. Minden olyan volt, amilyen szokott lenni, kivéve azt az ismerős, orrfacsaró bűzt, ami hirtelen megcsapta az orrát.
A rothadó hús szaga.
Lefagyott, próbálta kivenni az árnyékokat, de nem igazán ment neki.
Talán ott az volt a legsötétebb hely az egész lakásban.
Aztán megindult, minden egyes lépését alaposan átgondolva, míg egy tócsába nem lépett. Nem mert elmozdulni onnan, inkább a falon kezdett tapogatózni a villanykapcsoló után, hogy egy kis fényt teremtsen magának a kis helyiségben, de később azt kívánta, bár ne tette volna. Felesége mozdulatlan teste a padlón terült el, egy hatalmas, mélyvörös tócsa közepén.
Fej nélkül.
Az egyenruhás nem bírt mozdulni, csak nézte dermedten a csonka testet, míg nem egy kintről jövő dudaszó ki nem zökkentette. Tekintete lassan a tűzhelyen álló lábosra irányult, minek oldaláról csöpögött a friss, még élénkpiros vér. Reszkető kézzel nyúlt a fedeléért, de ahogy felemelte, azonnal el is ejtette azt.
Mert nem a hiányzó testrész volt benne.
Fenn, a gőzölgő rizs tetején egy apró, még ki nem fejlett baba feküdt magzatpózban, a köldökzsinórját szorongatva, mintha az segíthetne neki. Fick megborzongva hátrált el a pulttól, s újra az asszonyhoz fordult, gömbölyded hasát figyelve. Remegő végtagokkal guggolt le szerelméhez, majd óvatosan, rettegve a valóságtól, elkezdte felhúzni annak hálóingét, ami alól egy fájdalmas sikolyra torzult - egykoron gyönyörű - arc nézett vissza rá.
